CASTROSOROMENHOSZAMBAAíár napokkal előbb hirdette emberi hang és dobszó, hogy kezdődik a szépsé
gükről és a mezei munkában való ügyességükről híres bangala nők vására. Abban
az esztendőben a vásárt a Tala-Malungogo emelkedésén tartották, amelyen sasfészek
ként büszkélkedik a kasszandzsi törzsfőnöknek, a zsagának a tábora.
Az emberek több napja karavánokba verődve igyekeztek az őserdei utakon Kasz-
szandzs földje felé. A dobok kitartó és monoton dübörgése tudatta velük, hogy ezúttal
a vásárt, eltérően a múlttól, nem a hegyszoros zugában rendezik meg, ahová a zsaga
faluja népét telepítette. Átkos emlékű hely volt az. Ott szokták összeterelni a rab
szolga-nyájakat, amelyeket ostorral hajtottak ide a lundák, kwikók, lubák, kaszongók
és más törzsek falvaiból, a Nagy Tavak tájékáról, a Kelet kék távolába vesző zöld
hegyekből, a Hold Hegyének lejtőiről vagy a végtelen sík vidékről, ahol az antilop
vadászok barnás falvai lapulnak.
A hír nagy örömöt szerzett a pampák embereinek, akik szeretik a horizontot bá
mulni. A síksági ember álmodozó fajta, az ő hite szerint a világ és az álom útjai min
dig találkoznak valahol, a látóhatáron túl.
Meg aztán Kasszandzs szörnyű hely; a vérnek, rabszolgák vérének a szagát érzi
ott az ember. A hegyszoros alján lapul, a pampáról jött ember szinte fuldoklik; nem
talál tekintetének szabad utat, álmainak friss fényt, rabszolgák lelke kísért ott, azoké,
akik elpusztultak a folyón túl, a tengeren túl, akiket szétszaggatott a korbács, elraga
dott az országot járó halál. Ott vannak, azon a földön, ahonnan elindultak a rabságba,
és ott suttogják el az élőknek nyomorult létük történetét. A kasszandzsi emberek
olykor látják őket egy-egy pillanatra, holdtöltekor, amikor árnyakat kerget a puha
szél. És hallják sóhajukat, keserves panaszaikat, melyeket elnyel az erdő suhogása.
És érzik jelenlétüket még a beszívott levegőben is ...
Szellem-járta hely Kasszandzs.
Azok a szülöttei, akik az ezer titkú tengeren túlra, Amerika földjére kerültek, a
varázslat erejével idézik meg ezeket a lelkeket tiszta fényű éjjeleken, és ezek a lelkek
csillagokká változnak ...
Kasszandzsnak sötét története van, melyet a sötétbőrű emberek szívesen mesél
nek el. Azok az emberek, akik a Tala-Malungogo hegye felé tartanak, a kwisszandzs
fájdalmas és bánatos hangjánál regélik el tábortűz körül kuporogva, nagy holdfényes
éjek csendes és ihletett óráin, amikor fajtájuk szelleme sírva panaszolja balsorsát.
A vadászok szeme a csapásokat és az ösvényeket kémleli. Már észre is veszik a
lágyan hullámos síkság hátán az első karavánt. Fülelnek szomorú, vontatott énekükre,
mindjárt tudják, hogy lundák közelednek. És a dobosok fürge keze újra megszólal
tatja a hangszereket, hogy eldübörögjék Kasszandzs urának üdvözletét a Nagy Mua-
tianvua fiainak. Aztán egy másik csapat tűnik fel egy másik úton: kwikók, olyan
emberek, akik szeretik a kalandot és a háborút; azoknak a lunda szakadároknak az
ivadékai, akik Kwingurinak, a kwikóvá — azaz hazátlanná — lett lázadó lundának
szavára végigkalandoztak minden utat, hogy végül, jó idő múltán, visszatérjenek
Muatianvua országába, és a lándzsa könyörtelen jogán birtokukba vegyék.
Barbár dalokat énekelve közelednek — és erről ismeri meg mindenki a kwikó-
kat —, lándzsájuk gőgösen szikrázik Kasszandzs napjától, mintha otthon lennének
vagy az ellenségtől elragadott földön.
Órákon és napokon át tele van Kasszandzs levegője énekkel, amelyet a visszhang
tovább visz a hegyszorosból, hirdetve a lapály falvainak: eljöttek a vevők a bangala
asszonyokért, akik most már nemsokára más országba indulnak, más sors elé, és né
püknek csak az emlékét viszik magukkal.
Villannak a szabák szolgáinak fejszéi, kései, belehasítanak a fákba, hogy kunyhót
ácsoljanak az előkelőségeknek. A szegényebb nép majd csillagtakaró alatt alszik a
tűzrakások körül.
52 Nagyvilág