(^806) NYIKOLAJ TYIHONOV
bemutassák a tudományukat a közönség szórakoztatására. Most vége a nyári
idénynek, és egy ügyes vállalkozó megkaparintotta őket, hogy pénzért muto
gassa. No nem sok pénzért, persze, az egyszerű embereknek. Nesztek, idenéz
zetek, miféle csudalények élnek ezen a földön! Most mi is odamegyünk, meg
nézzük őket. Lakást vett ki nekik a Vasziljevszkij-szigeten.— Te már láttad őket? — tudakoltam.
— Nem láttam, hogy láttam volna, hiszen munkába járok. De ma sza
badnapot vettem ki, műszakot cseréltem, hogy megnézhessem azokat a híres
pápuákat.Egész úton az járt a fejemben, hogy most mindjárt meglátom a napsütötte
dél gyermekeit. Ügy képzeltem — és ez volt a legfantasztikusabb az egészből
—, hogy elhozták ide, észak szürke, hideg égboltja alá, gazdag trópusi színei
ket, napsütötte, forró fövenyen pillantom meg őket, a kék tenger partján,
hatalmas legyezőpálmák árnyékában.Nagynehezen megtaláltuk a házat, ahol a pápuák laktak. Átmentünk a
ládákkal, hordókkal telerakott sáros, piszkos, és ki tudja, mi okból hering-
szagú udvaron; utunkat fagytól bőrösödő, színjátszó mosogatólé-csermelyek
szelték át. Barátságtalan lépcsőházba jutottunk, a lépcsőfokok kicsorbultak,
a falakat nem festették, amióta megépültek. Beálltunk a hosszú-hosszú sorba,
amely a lépcsőn állt s az egyik ajtó felé igyekezett, ahonnét könnyű, kesernyés
füstszag szállt felénk.Előttünk, lökdösődve, tülekedve, zajos eszmecserével kurtítva a várakozás
idejét, a Vasziljevszkij-sziget egész jellegzetes népessége: kofák, rőfösök, te
jes- meg henteslegények, írnokok, nyűtt ruhájú, meghatározatlan arckifeje-
zésű és meghatározhatatlan foglalkozású emberek raja. A menet fent keskeny
folyosóba szorult, amely átszelte az egész lakást, olyasformán, hogy aki be
ment, nem tért már vissza az előszobába, hanem a konyhán át hagyta el a ba
rátságtalan tanyát.A három szűk szoba ajtajába könnyű kis korlátot állítottak, hogy ne le
hessen bemenni, de azért a korlátra támaszkodva jól lehessen látni mindent,
ami odabenn történik.Sasorrú, borostás képű kis mitugrász ember állt az ajtóban, fején gyűrött
kalap; fürgén, ügyesen szedegette a húszkopejkás beléptidíjat, senkit sem en
gedett át, amíg ezt le nem rótta. Időnként be-bekiáltott a folyosóra.
— Uraim, ne tessék tolakodni! Kérném szépen, uraim, ne tessék mást
bedobálni, csak banánt, uborkát, almát! Csak almát, banánt, uborkát!...
Banánt senkinél sem láttam. Az egész környezet annyira lesújtott, hogy
sehogy sem értettem, hol lehetnek itt a pápuák. De ott voltak, s végül is meg
láttam őket. Az alacsony deszka-korlát fölött benéztem a csepp szobába.
Az ablakon át hideg, szürke pétervári őszi nap tekintett be. A szoba üres volt,
piszkos. A sötét padlóra nagy bádoglapot fektettek, kis halom kékesbe-rózsa-
színbe játszó szén parázslóit rajta. Szürke füstje a mennyezet felé szállt. A
nyomorult kis tábortűz körül gyékényen kuporogtak a mezítelen, didergő,
riadt, sovány emberek. Egy asszony tarka kendőbe bagyulált csecsemőt szo
rított magához. A kendőből csak a gyerek durvaszálú, göndör haja kandikált
elő. Az asszony mintegy takargatni igyekezett porontyát a sok kíváncsi, ri
deg, közönyös szem elől.