Nem volt olyan évszázad, amikor a határok megváltoztathatatlanok maradtak volna,
legalábbis azokon a területeken, ahol a nemzetközi politika akkoriban összpontosult.
És az is világos, hogy a választóvonalak újrarajzolása soha nem ment erőszak
alkalmazása nélkül.
A huszadik század vége azt a benyomást - vagy illúziót - keltette, hogy a geopolitikai
szokások megváltoztak.
Az előző 100 év viharos volt, beleértve a világháborúkat és a dekolonizációt - több
tucat új állam megalakulásával. Az 1970-es évekre azonban viszonylagos egyensúly
alakult ki.
A gyarmatbirodalmak megbékéltek saját és mások határaival. Európában, a politikai
feszültségek középpontjában megállapodás született, amelynek kifejeződése a Helsinki
Záróokmány volt. Ez tulajdonképpen a befolyási szférák felosztása volt a Szovjetunió és az
USA között, a meglévő határok - formális (állami) és informális (politikai) - elismerésével. a
második rész tartalmazott egy árnyalatot: Moszkva hozzájárulása az általános
humanitárius elvekhez, nyitott egy kiskaput. Ez kiemelkedő szerepet játszott a későbbi
folyamatokban, különösen a szovjet rendszer válságának súlyosbításában. Ez utóbbi
kétségtelenül saját problémáinak esett áldozatul, de volt egy külső katalizátor is, amely belső
polgári aktivitást serkentett.
Ezek a megállapodások fontos mérföldkövet jelentettek a játékszabályok
megfogalmazásában. A felek többek között abban állapodtak meg, hogy nem kísérlik
meg az államhatárok klasszikus erővel történő megváltoztatását.
Azóta a konfrontáció a határok láthatatlan - szellemi és ideológiai - eltolására tett
kísérletekbe torkollott. Az USA és szövetségesei sikeresebbek voltak.
A késői és a hidegháború utáni időszak a nyugati befolyás erőteljes elterjedésének
időszaka volt korábbi ellenfelei felett. A nemzeti határokat is megváltoztatták, de
mérsékeltebben, mint ahogy az a történések nagyságrendjét tekintve lehetséges lett volna.
És viszonylag korlátozott erőszakkal. Ez a néhány évtized adott okot arra a nézetre, hogy a
politikai földrajz nem fog újra megváltozni, még akkor sem, ha sok határ történelmi vagy
stratégiai szempontból logikátlan volt.
Egy fontos tényt azonban nem vettek figyelembe. A választóvonalak
sérthetetlenségéről szóló megállapodásokat egy hozzávetőleges erőegyensúly
keretében tárgyalták meg. A hidegháború vége ezt megszüntette, és nem tehetett
mást, mint hogy megrendítette a megállapodások egész rendszerét.
A dolgok azonban nem voltak statikusak, és a helyzet a Nyugat teljes dominanciájától a
hatások nagyobb változatossága felé mozdult el. Nemcsak az európai helyzet változott
meg. A globalizáció az egész világot a cselekvés színterévé tette - sokkal inkább, mint
a huszadik században. Minden szorosan összefonódott. A huszadik század utolsó
negyedében elfogadott európai elvek azonban nem érvényesek világszerte, így a határok
tekintetében sem.
A régi rendszer egyébként is megszűnt működni.