ruházat és a modor alatt határozottan orosz maradt); nyugati intézményeket vett át (még ha
gyakran csak felületesen is); nyugati gondolkodási mintákat vett át (miközben kreatívan
fejlesztette őket, mint a marxizmus esetében); arra törekedett, hogy európai nagyhatalom
legyen; majd a szovjet időkben globális szuperhatalom; és újabban a Lisszabontól
Vlagyivosztokig terjedő nagyobb Európa kulcsfontosságú eleme.
Erről az útról nehéz leszokni. Most azonban Oroszország először néz szembe az egységes
Nyugattal, Észak-Amerikától, az Európai Unión és Nagy-Britannián át Japánig és
Ausztráliáig.
Ráadásul Nyugaton nincsenek szövetségesek, akikhez Moszkva fordulhatna - még az
olyan, elvileg semleges államok is, mint Finnország, Svédország, Ausztria és Svájc, mind
feladták semlegességüket.
Oroszország politikai szakítása a Nyugattal tehát teljes és a kettejük közötti kapcsolatok
bármilyen új normája csak a "hibrid háború" eredményeként alakulhat ki, amelynek
kiharcolása éveket, ha nem évtizedeket vesz igénybe.
- Másodszor, Moszkva gazdasági kapcsolatai nagyrészt a Nyugattal épültek ki.
Történelmileg Oroszország erőforrás volt a nyugat-európai ipar számára; a kontinens
kenyérkosara; valamint az ipari termékek és a technológia jelentős importőre.
- A közelmúltig Oroszország külkereskedelmének több mint felét csak az Európai Unióval
folytatott kereskedelme tette ki, és Németország volt a vezető gép- és technológiaexportőr
Oroszországba. - Az 1970-es évek eleje óta az Oroszországból Nyugat-Európába vezető olaj- és
gázvezetékek képezték a gazdasági kapcsolatok gerincét és biztosították a kontinens
általános stabilitását, még a hidegháború veszélyes évtizedeiben és a Szovjetunió felbomlásának
zavaros időszakában is. Ez is a végét járja azonban.
Az Egyesült Államok, az EU és az Egyesült Királyság által Oroszországra kivetett súlyos