Az ok a létszámhiány, amely abból fakad, hogy
Oroszország nem hajlandó tömeges mozgósítást
végrehajtani.
A Luganszki (LPR) és a Donyecki (DPR) Népköztársaságok hadseregei, a Wagner-milícia
és az orosz gárda a gyalogság létszámának szerepét töltik be, de az előrenyomuló sorok
sűrűsége mégis háromszor-ötször kisebb, mint az ilyen helyzetekben szokásos, ami
lehetetlen, hogy ne befolyásolná a tempót.
Ennek legfőbb következménye, hogy az előrenyomuló fél képtelen gyors csapásokkal
áttörni a frontvonalat és bekeríteni az ellenséget.
Ez lehetővé teszi az ukránok számára, hogy egy adott településen az utolsó emberig
tartsák a védelmi állást, majd a legképzettebb egységekkel visszavonuljanak és a
területvédelem gyengén kiképzett "húsát" hagyják fedezni.
A taktikának megvannak a maga hibái: visszavonuláskor a nehéz felszerelést részben fel kell
hagyni, ráadásul a visszavonulás során további veszteségeket okoznak a tüzérségi és légi
csapások.
Másrészt Oroszország csiszolja és tökéletesíti a rohamakciókat, amit az offenzíva tempója
is mutat: a három város közül a kisebbikért, Rubezsnoje városért két hónapig küzdöttek,
Szeverodonyecket egy hónap alatt, Liszicsanszk pedig másfél hét alatt foglalták el. Az út mentén,
Lisicsanszktól délre, Gorskoe-Zolotoje körüli gyűrűt is lazán lezárták.
Úgy tűnik, az orosz hadvezetés tisztában volt a problémával, ezért július első
napjaiban, amikor Liszicsanszk sorsa már eldőlt, nem a szoros bekerítőgyűrű kialakítására
összpontosított, hanem arra, hogy minél nyugatabbra nyomuljon a visszavonuló ellenség
nyomában.