Annie Ernaux - Évek

a libanoni túszejtési ügy is ellenük hangolta a közvéleményt, a
konfliktusból semmit sem értettünk, de rettenetesen idegesítő volt a minden
este megismételt felhívás, hogy ne feledkezzünk meg a még mindig
fogságban lévő Jean-Paul Kaufmannról, Marcel Cartonról és Marcel
Fontaine-ről – ugyan mit tehettünk volna. Az emberek – politikai
hovatartozásuk szerint – indulatosan háborogtak vagy döbbenten hallgattak.
A szokásosnál hidegebb tél, a párizsi havazással, a nièvre-i mínusz
huszonöt fokkal sem ígért semmi jót. Ott voltak körülöttünk az AIDS
elhallgatott halálos áldozatai és elgyötört túlélői. Mélységesen le voltunk
sújtva. Esténként, amikor Pierre Desproges rendszeresen azzal fejezte be A
hétköznapi gyűlölet krónikája című szatirikus hírkommentárját, hogy „ami a
márciust illeti, bármiféle politikai hátsó gondolat nélkül mondom,
meglepne, ha kihúzná a telet”, úgy értettük, hogy a baloldal nem fogja
kihúzni a telet.
Visszatért a jobboldal, és eltökélt romboló munkába kezdett,
újraprivatizált, az adminisztratív engedélykérés eltörlésével megkönnyítette
az elbocsátásokat, megszüntette a vagyonadót. Mindez kevés embert
boldogított. Újra megszerettük Mitterrand-t.
Meghalt Simone de Beauvoir, aztán Jean Genet, hát ezt az áprilist tényleg
nem lehetett szeretni, egyébként még mindig havazott az Île-de-France
régióban. A május se volt jobb, bár különösebben nem rendített meg
bennünket, hogy a Szovjetunióban felrobbant egy atomerőmű. Az oroszok
nem tudták eltitkolni ezt a katasztrófát, amelyet mi a hozzá nem értésük
számlájára írtunk, és noha Gorbacsovot rokonszenvesnek találtuk, az
embertelenségük jelét láttuk benne, akárcsak a gulagban – de minket
egyáltalán nem érintett. Egy forró, párás júniusi nap délutánján a
gimnazisták az érettségiről kijövet megtudták, hogy Coluche halálos
kimenetelű motorbalesetet szenvedett egy olyan úton, ahol nem is volt nagy
forgalom.
A világban tovább folytak a háborúk. Minél régebb óta, minél messzebb
zajlottak, annál kisebb érdeklődést keltettek, alapvetően az számított, hogy
vannak-e nyugatiak a szereplők között. Képtelenek lettünk volna
megmondani, hány éve gyilkolják egymást az irániak és az irakiak, mióta
próbálják leigázni az afgánokat az oroszok. Még kevésbé tudtuk volna
megnevezni az okokat, titkon meg voltunk győződve arról, hogy ezeket már
a résztvevők sem ismerik, és meggyőződés nélkül írtunk alá olyan
konfliktusokról szóló petíciókat, amelyekről már rég nem tudtuk, miért is