Annie Ernaux - Évek

törtek ki. Belezavarodtunk a Libanonban egymással harcoló csoportokba,
nem tudtuk, kik a síiták és a szunniták, ráadásul ott voltak a keresztények is.
Fel nem foghattuk, hogy az emberek hogyan képesek vallási okokból
lemészárolni egymást, annak bizonyítékát láttuk benne, hogy ezek a
népcsoportok megrekedtek egy korábbi fejlődési szinten. Mi nem
gondoltunk többé a háborúra. Már nem lehetett egyenruhás fiúkkal
összefutni az utcán, a katonaság pedig kínos kötelességnek számított, amit
mindenki megpróbált elkerülni. Az antimilitarizmusnak nem volt többé
létjogosultsága, Boris Vian A katonaszökevény című dala letűnt korszakot
idézett. Annak örültünk volna, ha a kék sisakos ENSZ-katonák a világ
összes pontján biztosítják az örök békét. Civilizáltak voltunk, egyre többet
törődtünk a tisztasággal és a testápolással, különböző termékek
használatával tüntettük el a szagokat magunkról és magunk körül.
Viccelődtünk, „Isten meghalt, Marx is, és én sem vagyok túl jó bőrben”.
Szerettük játékosan felfogni a dolgokat.
Az egymás után bekövetkező, elszigetelt terrorcselekmények, amelyek
elkövetői köddé váltak, és bejárták a világot, mint Carlos, csak ideig-óráig
borzolták a kedélyeket. Valószínűleg csak azért emlékeztünk az első
szeptemberi merényletre, közvetlenül a tanévkezdés után, mert néhány
nappal később újabb bombák robbantak más köztereken, és se nekünk nem
volt elég időnk a felocsúdáshoz, se a televíziónak az előző téma alapos
körbejárásához. Később, amikor azon gondolkozunk, mikor fogalmazódott
meg bennünk, hogy egy láthatatlan ellenség indított háborút ellenünk, a rue
de Rennes jut eszünkbe, az az oly forró szerda délután, amikor azonnal
körbetelefonáltuk a rokonokat és a barátokat, hogy megnyugodjunk, nem
voltak ott, amikor a Mercedesből kihajított bomba megölte a Tati üzlet előtt
elhaladó járókelőket. Az emberek továbbra is használták a metrót és az
RER-t, de a kocsikban valahogy nehezebb lett a levegő. Ahogy leültünk, a
„gyanús” sporttáskákat figyeltük az utasok lábánál, főleg azokat,
amelyekről úgy gondoltuk, hogy a hallgatólagos vádak szerint a
merényletek elkövetéséért felelős csoporthoz, vagyis az arabokhoz
tartoztak. A halál fenyegető közelségében hirtelen rendkívül felfokozottan
érzékeltük a testünket és a jelent.
További vérontásra számítottunk, a kormány nyilván nem fogja tudja
megakadályozni az újabb merényleteket. Semmi sem történt. Teltek-múltak
a napok, nem féltünk többé, és már nem néztünk be az ülések alá. Egyszer
csak véget ért a robbantássorozat, és ugyanúgy nem tudtuk, miért, ahogy