Annie Ernaux - Évek

nem ismertük a kiváltó okát sem, mindenesetre annyira
megkönnyebbültünk, hogy nem foglalkoztunk többet a dologgal. A később
„véres hétnek“ nevezett időszak merényleteiből nem lett esemény, az
emberek többsége folytatta tovább a maga megszokott életét, csak az utcára
kilépve fogta el őket a szorongás és a sorsnak való kiszolgáltatottság érzése,
amely a veszély távolodtával azonnal eltűnt. Nem tudtuk a halottak és a
sebesültek nevét, „a szeptemberi merényletek áldozatainak” anonim
kategóriájába, ezen belül „a rue de Rennes áldozatainak” külön
alkategóriájába tartoztak, mert ők voltak a legtöbben, és mert különösen
szörnyű, ha az ember meghal az utcán, csak azért, mert éppen arra járt.
(Természetesen jobban ismerjük a Renault-gyár elnökigazgatója, Georges
Besse és Audran tábornok nevét, velük egy Action directe nevű
terrorcsoport végzett, amelynek tagjai az idő múlásáról megfeledkezve a
Vörös Brigádok és a Baader–Meinhof-csoport nyomdokaiba léptek.)
Mivel ilyesmi már történt, és a szemtanúi voltunk, azt gondoltuk, igazi
eseménnyel állunk szemben, amikor az egyetemisták és a gimnazisták két
hónappal később az utcára vonultak a Devaquet-törvénytervezet^24 ellen
tiltakozva. Nem mertünk reménykedni, csak ámultunk, ’68 májusa télen,
újra fiatalnak éreztük magunkat. Ők azonban világossá tették, hol a
helyünk, a molinóikra ezt írták: 68 már kaput, 86 nyit kaput. Nem
haragudtunk rájuk, kedvesek voltak, nem hajigáltak macskakövet, és
megfontoltan nyilatkoztak a televízióban, a tüntetéseken elragadó kuplékat
énekeltek gyerekdalok dallamára – csak Pauwels és a Le Figaro
süllyedhetett odáig, hogy „szellemi AIDS-eseknek” titulálja őket. Ekkor,
ebben az impozáns tömegben láthattuk először hús-vér valójában az
utánunk következő nemzedéket, lányokat, fiúkat vegyesen az első sorban,
köztük észak-afrikai származású fiatalokat, és mindenki farmert viselt.
Sokan voltak, és ettől felnőtté váltak, mi meg tényleg így megöregedtünk?
Egy huszonkét éves fiú, aki a fényképeken gyereknek látszott, a rue
Monsieur le Prince-en életét vesztette a rohamrendőrök ütlegei alatt.
Többezres komor tömegben vonultunk fel tiltakozásul, a transzparensekre
felírtuk a nevét: Malik Oussekine. A kormány visszavonta a törvényt, a
tüntetők visszatértek az egyetemekre és a gimnáziumokba. Pragmatikusak
voltak. Nem törekedtek a társadalom megváltoztatására, csak nem akarták,
hogy akadályozzák őket az érvényesülésben.
Mi pedig hiába tudtuk, hogy a „biztos megélhetés” és a pénz nem
feltétlenül boldogít, azért azt kívántuk, hogy először részesüljenek ebben a