Annie Ernaux - Évek

jutva. Aztán egy februári vasárnap szégyenletes módon véget értek az
összecsapások, a fejvesztve menekülő iraki katonák eltévedtek a
sivatagban. A háború véget is ért, meg nem is, Szaddam Huszein, az
„ördög”, továbbra is a helyén maradt, Irakot embargóval sújtották.
Szégyelltük, hogy hagytuk magunkat rászedni, megalázónak éreztük, hogy
gondolatainkat és érzelmeinket több napon át lefoglalta egy olyan fikció,
amelyet a CNN propagandistái agyaltak ki. Többé hallani sem akartunk az
„új világrendről”.
Egy nyári napon arra ébredtünk, hogy a Szovjetunióban, amelyről már
meg is feledkeztünk, sztálinista veteránok sikertelen államcsínyt hajtottak
végre. Gorbacsovot megfosztották a hatalmától, káosz fenyegetett, de
néhány órán belül elhárult a veszély egy apró szemű dúvadnak
köszönhetően, akit szabadsághősként ünnepeltek, amikor mintegy
varázsütésre megjelent egy tankon. Ettől kezdve olajozottan mentek a
dolgok, a Szovjetunió eltűnt, az Oroszországi Föderáció lépett a helyébe,
Borisz Jelcin lett az elnöke, és Leningrádot újra Szentpétervárnak hívták,
ami megkönnyítette a Dosztojevszkij-művekben való tájékozódást.
A nőket szigorúbban felügyelték, mint valaha, nyugtalan és diadalmas
tekintettel követték, kitartóan elemezték viselkedésüket, kedvteléseiket és
vágyaikat. Azt híresztelték róluk, hogy „mindent elértek“, „mindenütt ott
vannak”, és „jobban tanulnak, mint a fiúk“. Szokás szerint testükkel
összefüggésben, merész öltözködési stílusukban vagy szabados nemi
életükben keresték emancipációjuk bizonyítékait. Ha a nők azt mondták,
hogy „hajtanak a pasikra”, erotikus vágyálmaikról beszéltek, és az Elle
magazin lapjain azon tanakodtak, „jók-e az ágyban”, ez már elég volt
ahhoz, hogy szabadnak és a férfiakkal egyenjogúnak tekintsék őket. A
mellüket, combjukat szüntelenül szem elé táró reklámokban a szépségük
előtti tisztelgést kellett látni. A feminizmus ósdi, bosszúszomjas,
humortalan ideológiának számított, a fiatal nők megvetették, erősnek és
egyenjogúnak hitték magukat, nem szorultak rá. (De azért továbbra is több
regényt olvastak, mint a férfiak, mintha szükségét érezték volna, hogy az
életüket kiegészítsék egy képzeletbeli dimenzióval.) Egy női magazin
címlapján ez állt: „Férfiak, köszönjük, hogy szeretitek a nőket!” A
feministák küzdelmei feledésbe merültek, ez volt az egyetlen emlékezet,
amelyet hivatalosan soha nem elevenítettek fel.
A fogamzásgátló tablettával a nők uralták az életet, de erről senki nem
beszélt.