Annie Ernaux - Évek

Az anyja szemére, kezére, alakjára emlékszik, a hangjára nem, vagy csak
nagyon távoli módon: színét, árnyalatait nem tudja felidézni. Az igazi hang
elveszett, semmilyen felvétel nem maradt róla. De sokszor önkéntelenül
kicsúszik a száján egy-egy olyan kifejezés, amelyet az anyjától hallott
hasonló kontextusban, fordulatok, amelyeket korábban nem használt, vagy
legalábbis nem emlékszik rá, „nyálas idő van“, „lyukat beszélt a hasamba”,
„mindenki várja ki szépen a sorát“ stb. Mintha az anyja beszélne az ő
szájából, és rajta keresztül egy egész nemzetség. Máskor olyan mondatok
jutnak eszébe, amelyeket akkor mondott az anyja, amikor már Alzheimer-
kórban szenvedett, és összefüggéstelen beszéde a mentális leépülés jele
volt, „majd hozz rongyokat, hogy kitöröld a fenekemet”. Egyetlen
szemvillanás alatt megelevenedik előtte anyja teste, érzi a jelenlétét. Az
előbbi, számtalanszor hallott mondatokkal szemben ez utóbbiak egyediek,
örökre és kizárólag egyetlen emberhez, az anyjához tartoznak.
A férjére szinte sose gondol, de őrzi magában közös életük lenyomatát
mindazzal, amit neki köszönhetően kedvelt meg, Bachot és az egyházi
zenét, a reggeli narancslét stb. Ha átfutnak agyán a házasélet képei –
például az, amikor Annecy óvárosi üzleteiben lázasan kereste, miből
főzhetne karácsonyi vacsorát, huszonöt éves volt, és ez volt az első
karácsonyuk a gyerekkel –, azon gondolkozik, „szeretnék még most is ott
lenni?”. Legszívesebben nemmel felelne, de tudja, hogy a kérdésnek nincs
értelme, hogy a múltbéli dolgokkal kapcsolatban semmilyen kérdésnek
nincs értelme.
Amikor a hipermarket pénztára előtt várakozik, néha eszébe jut az összes
alkalom, amikor ugyanígy sorban állt, a több-kevesebb élelmiszerrel
megrakott bevásárlókocsival. Elmosódó nőalakokat lát, magányosan vagy a
bevásárlókocsi körül ténfergő gyerekekkel, arctalan nőket, akiket csak a
hajviseletük – tarkón összefogott konty, rövid vagy félhosszú haj, bob
frizura – és az öltözetük – a hetvenes évek hosszú kabátja, a nyolcvanas
évek háromnegyedes fekete kabátja – különböztet meg egymástól; minden
egyes képben önmagát látja, úgy kerülnek elő egymás után, mint egy
matrjoska baba darabjai. Elképzeli, milyen lesz tíz-tizenöt év múlva, amikor
ugyanitt áll majd, bevásárlókocsiját telepakolva édességekkel és játékokkal
a még meg nem született unokáknak. Ugyanolyan valószerűtlennek érzi ezt
az asszonyt, ahogy huszonöt éves korában elképzelhetetlennek tartotta,
hogy valaha negyvenéves nő legyen belőle, holott ma már ez is mögötte
van.