Annie Ernaux - Évek

Álmatlan éjszakáin megpróbálja részletesen felidézni a szobákat, ahol
valaha aludt, a gyerekkorit, amelyen tizenhárom éves koráig a szüleivel
osztozott, a kollégiumit, a temetőre néző annecyi lakásét. Az ajtótól indul,
és módszeresen átvizsgálja a helyiséget, faltól falig. Az előbukkanó tárgyak
mindig egy-egy mozdulathoz, különös tényhez kötődnek, a táborban, ahol
gyermekfelügyelőként dolgozott, a szobájában a mosdókagyló fölé szerelt
tükörre a fiúk piros Émail Diamant fogkrémmel felírták, „éljenek a
kurvák!”, a római szobában a kék lámpa mindig megrázta, amikor
bekapcsolta.
Ezekben a szobákban soha nem olyan világosan látja magát, mint egy
fényképen, hanem elmosódva, akár egy kódolt tévécsatornán nézett filmen,
homályosan felsejlik előtte az alakja, a haja, a mozdulatai – kihajol az
ablakon, hajat mos –, a testhelyzete, íróasztalnál ül, vagy az ágyon fekszik,
időnként úgy érzi magát, mintha visszanyerte volna régi testét, de nincs
ebben semmi álomszerű, inkább arról a megdicsőült testről van szó,
amelyben a katolikus vallás tanítása szerint holtunk után feltámadunk, és
nem érzünk többé se fájdalmat, se örömöt, se hideget, se meleget, se
vizelési ingert. Nem tudja, mi a célja ezzel a leltározó munkával, talán azt
akarja elérni a tárgyi emlékek felhalmozásával, hogy újra olyan legyen,
mint élete egy-egy korábbi időszakában.
Szeretné összegyűjteni ezt a sok-sok különálló, össze nem illő
önarcképet, egy elbeszélés, saját élettörténete szálára felfűzni őket,
születésétől, a második világháború időszakától eljutva a jelenig. Vagyis
felidézni egy egyedi életsorsot, de egy nemzedék történetének keretébe
ágyazva. Amikor belekezd, mindig ugyanazokba a problémákba ütközik:
hogyan lehet egyszerre ábrázolni a történelmi idő múlását, a dolgok,
eszmék, erkölcsök változását, és ennek a nőnek a magánéletét,
összeegyeztetni a negyvenöt év eseményeit átfogó freskót és egy
történelmen kívüli én önkeresését, azokkal az időtlen pillanatokkal,
amelyekről húszévesen verseket írt, Magány stb.? A legnagyobb gondot az
„én“ és az „ő” közötti választás jelenti. Az „én“-ben túl sok az állandóság,
valahogy leszűkítő és fojtogató, az „ő” meg túlságosan külsődleges, távoli.
Amikor elképzeli még nem létező könyvét, azt szeretné, ha olyan
benyomást keltene az olvasóban, amilyet tizenkét éves korában benne
keltett az Elfújta a szél, később Az eltűnt idő nyomában, vagy nemrég az
Élet és sors, fény és árnyék kettősében kirajzolódó arcokkal. De nem jött rá,
hogyan lehet ezt megvalósítani. Reménykedik, nem számít hirtelen