Annie Ernaux - Évek

megvilágosodásra, csak valamilyen véletlenszerű jelre, olyasfélére, mint
Marcel Proustnál a teába mártott madeleine sütemény.
De a jövőt a könyvnél is inkább a következő férfi jelenti, akiről
álmodozni fog, aki miatt új ruhákat vesz majd, akinek a levelét, telefonját,
rögzítőn hagyott üzenetét várja.
Már nem keltettek bennünk lázas izgalmat a világ történései.
Belefáradtunk a sok váratlan eseménybe. Valami megfoghatatlan dolog
sodort magával. A mindennapi tapasztalatok tere elvesztette megszokott
körvonalait. Az évek múlásával korábbi tájékozódási pontjaink, 1968 és
1981 elhalványultak. Az új választóvonalat a berlini fal leomlása jelentette,
amit csak így, évszám nélkül emlegettünk. Nem a történelem vége volt,
csak annak a történetnek a vége, amit el tudtunk mesélni.
A közép- és kelet-európai országok – amelyek korábbi földrajzi
képzeletünkben nem léteztek – ekkoriban mintha megsokszorozódtak
volna, újabb és újabb „etnikumokra” bomlottak; a kifejezés már önmagában
elválasztotta őket tőlünk és a komoly népektől, olyasfajta elmaradottságot
sugallva, amelynek nyilvánvaló bizonyítékai voltak az újjáéledő vallások és
az intolerancia.
Jugoszlávia tűzbe és vérbe borult, láthatatlan orvlövészek puskagolyói
süvítettek az utcákon. De a becsapódó lövedékek hiába ölték halomra a
járókelőket, hiába romboltak porig ezeréves hidakat, az egykori „új
filozófusok“ hiába próbáltak szégyenérzetet kelteni bennünk,
fáradhatatlanul hajtogatva, hogy „Szarajevó csak két órára van Párizstól”,
fáradtak voltunk, érzelmileg kimerültünk az Öböl-háború alatt, amikor
túlságosan azonosultunk egy valójában méltatlan üggyel. Lelkiismeretünk
csigaházba bújt. Haragudtunk a horvátokra, a koszovóiakra stb., amiért
barbár módon gyilkolják egymást ahelyett, hogy úgy viselkednének, mint
mi. Úgy éreztük, hogy nem ugyanahhoz az Európához tartozunk.
Algéria vérben úszott. Az Iszlám Fegyveres Csoport kendővel elfedett
arcú harcosaiban a Nemzeti Felszabadítási Front tagjaira ismertünk. Az
algériaiak se tudtak megfelelően élni a szabadságukkal, de ez már régóta
így volt, mi pedig mintha a függetlenségük kivívása után elhatároztuk
volna, hogy soha többé nem gondolunk rájuk. Azzal pedig végképp nem
szívesen foglalkoztunk, mi történik Ruandában, mivel képtelenek voltunk
eldönteni, hogy a hutuk és a tuszik közül kik a jók, és kik a rosszak. Mindig
tompultság lett úrrá rajtunk, ha Afrikára gondoltunk. Hallgatólagosan
mindenki úgy gondolta, hogy ez a földrész, barbár szokásaival,