Annie Ernaux - Évek

franciaországi kastélyokat felvásárló despotáival egy korábbi, elmaradott
korszakban él, és bajaira nem lehet gyógyírt találni. Ez volt a vigasztalan
kontinens.
Maastrichtra igennel vagy nemmel szavazni olyannyira elvont gesztus
volt, hogy majdnem megfeledkeztünk róla, hiába gyakorolt ránk nyomást
egy úgynevezett „jelentős személyiségekből“ álló csoport, szinte parancsba
adva, mit kellene tennünk, bár egyáltalán nem volt világos, miért tudnák
bölcsebben megítélni a kérdést, mint mi. Szokássá vált, hogy az ismert
médiaszereplők előírják a többieknek, mikor mit kell gondolniuk vagy
tenniük. A márciusi választásokon a baloldal természetesen vereséget
szenvedett, és Mitterrand mellé újra jobboldali kormányfő került.
Mitterrand ekkor már kimerült öregember volt, mélyen ülő, túlságosan
csillogó szemmel, színtelen hanggal, önnön árnyékaként töltötte be az
államfői szerepet, rákbetegségével és házasságon kívül született lányával
kapcsolatos vallomásai jelezték, hogy leveti magáról a politikus mezét, mi
pedig már nem gondoltunk a megalkuvásaira és fondorlataira, csak a „még
hátralévő idő” riasztó megtestesülését láttuk benne. Még volt annyi ereje,
hogy vádaskodva „kutyáknak” nevezze az újságírókat, amikor egykori
miniszterelnöke, Bérégovoy golyót repített a fejébe a Loire partján, de
pontosan tudtuk, hogy a kis orosz ember nem egy lakás miatt végzett
magával, hanem azért, mert az aranyozott mennyezetű palotában^27 elárulta
származását és eszményét – és szolgai módon lenyelte az összes
megaláztatást, csak hogy ne kelljen távoznia.
A közös értékek, normák meggyengültek. A nyelv egyre jobban
elszakadt a valóságtól, az elvont kifejezések a szellemi kiválóság jelének
számítottak. Lépten-nyomon olyan szavakat hallott az ember, mint
kompetitivitás, prekariátus, foglalkoztathatóság, flexibilitás. A steril
beszédek korát éltük. Nem sokat törődtünk velük, a távirányító megkímélt a
hosszas unalomtól.
A társadalomról való beszéd különálló „témákra” esett szét, amelyek
főleg a szexualitásra vonatkoztak, párcserés szex, transzneműek, vérfertőző
kapcsolat, pedofília, monokini a strandon, ki támogatja, ki ellenzi; olyan
tényeket és magatartásformákat tártak az emberek szeme elé, amelyekről
többnyire nem volt személyes tapasztalatuk, és akár helyeselték őket, akár
nem, úgy gondolták, hogy általánosan elterjedt jelenségekről van szó, sőt
lehet, hogy ez a norma. A bensőséges vallomások már nem a női olvasók
névtelen levelein és az Allô Macha^28 című rádióadásba betelefonáló