Annie Ernaux - Évek

hallgatók hangján keresztül jutottak el hozzánk, hanem közelképeken
mutatott tévészereplők szájából hangzottak el, alig tudtuk levenni róluk a
szemünket, csodálkoztunk, hogy ilyen sok ember képes megosztani a
magánügyeit tévénézők ezreivel, és örültünk, hogy ilyen sokat
megtudhatunk mások életéről. A társadalmi valóság halk moraj volt,
elnyomták az örömittas reklámok, a közvélemény-kutatásokról és tőzsdei
árfolyamokról szóló tudósítások, „megint jó úton a gazdaság”.
Ahogy az várható volt, a harmadik világ és a volt kelet-európai blokk
országaiból folyamatosan érkeztek azok, akik egységesen a fenyegető
„illegális bevándorló“ nevet kapták, a Roissy repülőtér Arcade hoteljében
zsúfolódtak össze, és a hatóságok a Pasqua-törvényekre hivatkozva
próbáltak minél többet kiutasítani közülük. Elfelejtettük az „El a kezekkel a
barátomtól!” jelszót, és hogy „a bevándorlás Franciaország gazdagsága“.
„Harcolni” kellett az „ellenőrizetlen bevándorlás“ ellen, „megőrizni a
nemzet kohézióját”. Michel Rocard mondását, mely szerint Franciaország
nem veheti magára a világ nyomorúságát, megfellebbezhetetlen igazságként
idézték mindenfelé, és az emberek többsége megértette a kimondatlanul
benne rejlő üzenetet: már így is épp elég bevándorló van az országban.
Az emberek bizonyos dolgokat nem akartak tudomásul venni, például
azt, hogy Franciaország bevándorlótársadalommá vált. Hosszú éveken át
kitartóan hittek abban, hogy a Fekete-Afrikából és a maghrebi térségből
származó családok, akik a külvárosokban zsúfolódtak össze, csak
átmenetileg maradnak nálunk, és egy nap egész pereputtyukkal
visszamennek oda, ahonnan jöttek, némi egzotikumot és olyasfajta
nosztalgiát hagyva maguk után, mint amilyet az elveszített gyarmatok miatt
éreztünk. Most már mindenki tudta, hogy nem fognak visszamenni. A
„harmadik generáció” olyan volt, mint egy új bevándorlási hullám, egyfajta
belső bevándorlás, amely felduzzasztotta, bekerítette a városokat,
elárasztotta a külvárosi gimnáziumokat, a munkaügyi hivatalt, az RER
északi vonalát, és december 31-én a Champs-Élysées-t. Veszedelmes
népesség volt ez, amelynek létezéséről továbbra se vettünk tudomást, de
folyamatosan szemmel tartottuk őket, még a képzeletüket is felügyeltük –
mert gondolataik bosszantó módon más országok, Algéria és Palesztina felé
kalandoztak –, hivatalos kifejezéssel „bevándorló hátterű fiataloknak”, a
hétköznapokban araboknak és feketéknek neveztük őket, utóbbiak
erényesebb változata volt a Beur és a Black. Informatikusként, irodai
asszisztensként vagy biztonsági őrként dolgoztak, de titokban furcsálltuk,