Annie Ernaux - Évek

kerítettek hatalmukba, de ezek kérészéletűek voltak, és a szokás hatalma
nyomtalanul eltüntette őket: a zavart, hogy az üzenetrögzítőn hallott
hangokat elraktározhatjuk, mint a tárgyakat, és akár tízszer is lejátszhatjuk
őket újra, a bámulatot, hogy a faxból előbújó fehér lapon megpillanthatjuk a
nem sokkal azelőtt leírt szerelmes szavakat, a térbeli határok elmosódását,
ami miatt a távollévőket annyira jelenvalónak éreztük, hogy rossz volt a
lelkiismeretünk, ha nem vettük fel a kagylót, és engedtük, hogy
bekapcsoljon a rögzítő, kővé dermedve álltunk a készülék mellett, mert azt
képzeltük, hogy a telefonáló meghallja, ha zajt csapunk.
Bár azt jósolták, hogy mindenki „bele fog tanulni a számítástechnikába”,
nem akartunk számítógépet venni. Ez volt az első tárgy, amely kisebbségi
érzést keltett bennünk. Másokra hagytuk, hogy kitanulják a használatát, de
közben irigyeltük őket.
A számontartott félelmek közül az AIDS keltette rettegés volt a
legerősebb. A híres haldoklók csontsovány, átszellemült arca, Hervé
Guibert-től Freddie Mercuryig – aki mennyivel szebb volt az utolsó
klipjében, mint korábban, a kiálló kapafogaival – jelezte, hogy
természetfeletti jelenségről, bibliai értelemben vett „csapásról”, az
ezredvéget sújtó átok, utolsó ítélet első megnyilvánulásáról van szó.
Kerültük a HIV-pozitív embereket – hárommillióan voltak a világon –, az
állam pedig tévés-rádiós üzenetekben igyekezett a lelkünkre beszélni, hogy
ne tekintsük őket leprásnak. Most az AIDS-esek érezték azt a szégyent,
amely – bár erről már megfeledkeztünk – korábban a megesett lányokat
sújtotta. A puszta feltételezés ítélettel ért fel, Isabelle Adjani AIDS-es? Már
az is gyanús volt, ha valaki elment egy szűrővizsgálatra, ezzel mintegy
beismerte bevallhatatlan bűnét. Titokban mentünk el a kórházba egy
azonosító számmal, és a váróteremben rá se néztünk a többiekre. Részvét
csak azoknak járt, akiket tíz évvel azelőtt vérátömlesztés útján fertőztek
meg, és az emberek úgy szabadultak meg a mások vérétől való félelemtől,
hogy tapsoltak, amikor „mérgezés” vádjával több minisztert és egy orvost a
legfelsőbb bíróság elé citáltak. De végül ehhez is hozzászoktunk. Mindig
tartottunk egy gumi óvszert a táskánkban. Nem vettük elő, mert hirtelen úgy
éreztük, nincs rá semmi szükség, és sértő volna a partnerünkre nézve –
aztán rögtön utána megbántuk, tesztet csináltattunk, és közeli halálunk
biztos tudatával vártuk az eredményt. Amikor kiderült, hogy negatív a lelet,
kimondhatatlanul szépnek és gazdagnak éreztük a puszta létezést, azt, hogy
ott sétálhatunk az utcán. De választani kellett a hűség és az óvszer között.