Annie Ernaux - Évek

Éppen akkor, amikor mást se hallottunk, mint hogy ragadjunk meg minden
lehetőséget az örömszerzésre, a szexuális szabadság újra ellehetetlenült.
A kamaszok a Doki és Difool című szexológiai tanácsadó műsort
hallgatták a Fun Rádióban, csak a szeretkezés érdekelte őket, és megőrizték
a titkaikat.
Franciaországban annyi munkanélküli volt, mint ahány HIV-pozitív
ember a világon. A templomokban a szobrok lábánál elhelyezett cédulák
egyikén ez állt: „Add, hogy apám találjon munkát!“ Mindenki azt követelte,
hogy vessenek véget a munkanélküliségnek, ennek a másik „csapásnak”, de
senki sem hitte, hogy ez sikerülhet, irracionális remény, a földi világon
valóra válthatatlan eszmény lett belőle. A média „erős” jelek sokaságát
küldte felénk (békéről, gazdasági fellendülésről, a munkanélküliség
csökkenéséről), politikai vezetők – Arafat és Ehud Barak – színpadias
kézfogásával. Hidegen hagytak minket a hírek, akár igazak voltak, akár
nem. Semmi sem ért fel azzal a boldogsággal, mint amikor esténként,
miután a többi utast könyökünkkel félretaszítva az elsők között
kapaszkodtunk fel a zsúfolt RER-vagonra, és az ülések között a szerelvény
belsejébe nyomulva még három megállón keresztül állva maradtunk, végre
leülhettünk, és lehunyhattuk a szemünket – vagy keresztrejtvényt
fejthettünk.
Mindenki legnagyobb megkönnyebbülésére sikerült értelmetlen
elfoglaltságot találni a hajléktalanoknak, Az utcai lámpa és Az utca című
lapok árusításával, amelyek tartalma ugyanolyan avítt volt, mint az árusok
ruházata, olvasatlanul hajítottuk őket a kukába. Ez az áltevékenység
lehetővé tette, hogy a dolgozni vágyó, jó hajléktalanokat elkülönítsük
azoktól, akik egész álló nap részegen hevertek a metróállomások padjain
vagy kint az utcán, a kutyájuk mellett. Nyaranta dél felé vették útjukat. A
polgármesterek megtiltották, hogy az akadálytalan kereskedést szolgáló
sétálóutcákon feküdjenek. Többen meghaltak a téli fagyban vagy a nyári
hőségben.
Közeledett a köztársaságielnök-választás, sem a közösségi, sem a
magánélet szempontjából nem vártunk tőle sorsdöntő fordulatot, Mitterrand
alatt kihalt belőlünk a remény. Egyedül Jacques Delors-nak szavaztunk
volna bizalmat, ha nem lépett volna vissza azok után, hogy hitegetett
minket. A választás már nem volt esemény, csak szórakoztató közjáték,
olyan előadás, amelynek három leggyakrabban látható szereplője
meglehetősen középszerű figura volt, kettő – a pöffeszkedő Balladur és a