Annie Ernaux - Évek

abrosszal, az ezüst étkészlettel és egy darab hússal biztosítottuk a
folytonosságát a válás, a nagyszülők halála és a család szétszóródása
ellenére. És ahogy néztük és hallgattuk ezeket a felnőtté vált gyerekeket,
azon tűnődtünk, mi köt össze bennünket: nem a vér, és nem is a gének, csak
az ezer meg ezer együtt töltött nap, szavak és mozdulatok, ételek, autós
utazások, a lelkünkben észrevétlenül nyomot hagyó közös élmények
sokasága.
Búcsúzáskor négy puszit nyomtak az arcunkra. Este visszagondoltunk
arra, mennyire örültek, hogy nálunk ehetnek a barátaikkal – és boldogok
voltunk, hogy még mindig gondoskodhatunk legősibb, legalapvetőbb
szükségletükről, az élelemről. A miattuk érzett határtalan szorongást tovább
erősítette a hit, hogy mi az ő korukban erősebbek voltunk; sebezhetőnek
éreztük őket egy kiszámíthatatlan jövőben.
A július végi hőségben megtudtuk, hogy bomba robbant a Saint Michel
metrómegállóban; egyre világosabb lett, hogy Chirackal újrakezdődnek a
merényletek. Visszatért a régi reflex, körbetelefonáltuk a rokonokat, mert
amíg meg nem hallottuk a hangjukat, nem hittük el, hogy az adott
pillanatban az összes elképzelhető hely közül véletlenül nem éppen ott
voltak, az RER B vonalának abban a szerelvényében, abban a kocsiban,
ahol a robbanás történt. Voltak halottak és sebesültek, némelyik a robbanás
következtében elvesztette a lábát. De készülődtünk az augusztusi vakációra,
nem volt kedvünk szorongani. A metrófolyosókon egy hang arra
figyelmeztetett, hogy jelezzük, ha gazdátlan csomagokat látunk – a
biztonsági intézkedésekre bíztuk a sorsunkat.
Néhány héttel később, amikor a Saint Michel metrómegállóról már
megfeledkeztünk, kuktafazekak, szögek és gázpalackok furcsa
kombinációjával tervezett merényleteket akadályoztak meg, mi pedig úgy
követhettük a lyoni külvárosból származó fiatal, „a titokzatos Kelkal“
rendőrségi üldözését, akár egy filmben, aztán láthattuk, ahogy lelövik,
mielőtt egyetlen szót szólhatott volna. A nyári időszámítás ekkor először
egészen október végéig tartott. Meleg, napfényes ősz volt. A
hozzátartozókon és a túlélőkön kívül ki emlékezett a Saint Michel
metrómegálló halottaira, akiknek a nevét sehol sem tüntették föl –
bizonyára azért, nehogy elriasszák az utasokat, akik már így is
megrémültek, ha „műszaki probléma” vagy „súlyos baleset” miatt késett a
metró –, hamarabb elfeledkeztünk róluk, mint a rue de Rennes áldozatairól,
holott az a merénylet kilenc évvel korábban történt, sőt még azokra is