Annie Ernaux - Évek

betűkkel szedett sorra: ELHUNYT FRANÇOIS MITTERRAND. Éjszaka a
Bastille téren újra összeverődött a tömeg, mint decemberben. Továbbra is
szükségét éreztük annak, hogy együtt legyünk, de magány nehezedett ránk.
Eszünkbe jutott 1981. május 10-e, amikor Mitterrand a château-chinoni
városházán megtudta, hogy köztársasági elnökké választották, és azt
mormolta: „Hogy mik vannak!”
Intenzív érzelmeket éltünk át. Félelem, méltatlankodás, örömujjongás
hullámai kavarták fel a napok szokványos folyását. Nem ettünk többé húst a
„kergemarhakór“ miatt, amely a következő évtizedben több ezer ember
halálát okozta. Megbotránkoztunk, amikor baltával törték be annak a
templomnak az ajtaját, ahol illegális bevándorlók találtak menedéket. Az
embereket hirtelen fellázította ez az igazságtalanság, és érzelmi
felindulásból vagy lelkiismereti okokból tömegesen vonultak az utcára.
Százezer tüntető masírozott vidáman az idegenek kiutasítását megkönnyítő
Debré-törvénytervezet ellen tiltakozva, hátizsákjukra jelvényt tűztek,
amelyen egy fekete bőrönd volt egy kérdéssel: „ki a következő?”, és
amelyet hazatérve eltettek emlékül egy fiókba. Petíciókat írtak alá, de
elfelejtették, miről szóltak, sőt azt is, hogy aláírták őket, ki volt ez az Abu-
Dzsamal,^32 aligha tudták volna megmondani. Az emberek egyik napról a
másikra elfáradtak. A túlcsorduló érzelmeket rendre közöny, a tiltakozást
beleegyezés követte. A „harc“ szó elértéktelenedett, az ekkor már csak
gúnyosan emlegetett marxizmus ósdi maradványa volt, a „védelem” pedig
elsősorban a fogyasztókét jelentette.
Egyes érzelmek, mint a hazafiság és a becsület, kimentek a divatból, nem
érintettek meg többé, vagy értelmetlennek tűntek, elmaradott korszakokkal
és orruknál fogva vezetett néptömegekkel társítottuk őket. Az unos-untalan
emlegetett szégyen nem azt jelentette, mint régen, csak múló bosszúságot,
az ego pillanatnyi sérelmét – a tisztelet pedig mindenekelőtt mások
elismerésének kikövetelését. „Jóságról“, „jó emberekről” nem lehetett
hallani többé. Az emberek már nem arra voltak büszkék, amit tettek, hanem
arra, amik: nők, melegek, vidékiek, zsidók, arabok stb.
A leginkább elfogadott érzés az a bizonytalan veszélyérzet volt, amely „a
román“, a külvárosi „vandál”, a táskánkat kezünkből kitépő tolvaj, a
szexuális erőszaktevő és a pedofil, a sötét bőrű terrorista elmosódó
arcvonásaival jelent meg előttünk, színterét pedig a metrófolyosók, a gare
du Nord pályaudvar és Seine-Saint-Denis megye jelentették – félelmünk
megalapozottságát sugallták a TF1 és M6 tévécsatornák, a hangosbeszélők