Annie Ernaux - Évek

februárban kínálták. A tárgyak ideje örvényként sodort magával,
kénytelenek voltunk folyton két hónappal előre gondolkodni. Az emberek
özönlöttek a „rendkívüli nyitva tartást“ hirdető üzletekbe, hogy este
tizenegyig vagy vasárnap vásároljanak; a kiárusítási szezon kezdetéről az
újságok is hírt adtak. „Kedvezményesen hozzájutni valamihez”,
„kihasználni az akciókat” megkérdőjelezhetetlen elvnek, kötelességnek
számított. A bevásárlóközpont a benne lévő hipermarkettel és üzletsorokkal
az élet központi színtere lett, ahol vég nélkül gyönyörködhettünk a
tárgyakban, és szemlélődésünk nyugodt, erőszakmentes légkörét kigyúrt
biztonsági őrök védelmezték. A nagyszülők elvitték az unokáikat, hogy
megmutassák nekik a mesterséges fényben szagtalan almon fekvő
kecskéket és tyúkokat, amelyeket másnap bretagne-i specialitások vagy
afrikai művészet néven kínált, sorozatgyártású nyakláncok és szobrocskák
váltottak fel – ennyi maradt a gyarmati történelemből. A kamaszok –
különösen azok, akik semmilyen más módon nem tudtak kiemelkedni a
társadalomból – azt gondolták, hogy a ruhamárkák szabják meg az ember
értékét, L’Oréal, mert megérdemlem. És mi, akik oly dölyfösen bíráltuk a
fogyasztói társadalmat, nem tudtunk ellenállni egy pár csizmának, amely,
mint valaha az első napszemüveg, később egy miniszoknya vagy
trapéznadrág, az újjászületés tünékeny illúziójával kecsegtetett. Az
embereket nem a birtoklási vágy hajtotta, amikor a Zara- és a H&M-üzletek
polcait fürkészték; inkább azt az érzést keresték, amelyhez a dolgok
megszerzésével azonnal, erőlködés nélkül hozzájutottak: hogy többek, mint
amik.
És nem öregedtünk meg. A körülöttünk lévő dolgok közül semmi sem
tartott olyan sokáig, hogy megöregedjen, villámgyorsan kicseréltük,
felújítottuk őket. Az emlékezetnek nem volt ideje arra, hogy életünk egy-
egy adott pillanatához kösse őket.
Az összes új tárgy közül a „mobiltelefon” volt a legcsodálatosabb, a
leginkább zavarba ejtő. Sosem képzeltük volna, hogy egy nap telefonnal a
zsebünkben sétálhatunk, és bárhonnan, bármikor felhívhatunk valakit.
Furcsának találtuk, hogy az emberek a készüléket fülükhöz szorítva
magukban beszélnek az utcán. Amikor először csörrent meg táskánkban a
telefon az RER-vagonban vagy a szupermarket pénztársorában,
összerezzentünk, lázasan kerestük az OK gombot, feszengve,
szégyenkezve, hogy miközben azt mondjuk, halló, igen, a testünk hirtelen
felhívja magára a többiek figyelmét, és olyasmiről beszélünk, ami nem