rózsaszín púderfoltos arca lágy kontúrja –, bob frizurát, bézs színű pulóvert
visel lazán megkötött kendővel, keresztbe vetett táskával, a fülében gyöngy;
jómódú városi nőnek látszik, aki a hétvégét a normandiai tengerparton tölti.
Olyan szelíd, távolságtartó mosoly ül az arcán, mint amikor egy szülő
vagy tanár egyedül kerül a fiatalok mellé a készülő fényképen (és mintegy
jelezni akarja, hogy tudja, mennyire más generációhoz tartozik).
Mind a négyen az objektívvel szemben állnak, a fényképezés
történetének kezdete óta ismert mozdulatlan arccal és testtartással, mert
tanúsítani szeretnék, hogy az adott napon és helyen együtt voltak, azzal a
kizárólagos céllal, hogy „jól érezzék magukat”. A hátlapon ez áll: Trouville,
- március.
Ő a nő, aki pirosítót tett az arcára, a két harmincas éveiben járó férfi a fia,
a fiatal lány az idősebbik fiú barátnője, a kisebbik fiú barátnője készíti a
felvételt. Mivel az évek múlásával tanári pályáján a legmagasabb jövedelmi
kategóriába került, az egész társaságnak ő fizeti ezt a tengerparti hétvégét,
mert szeretne továbbra is gondoskodni a gyerekei anyagi jólétéről, ezzel
kompenzálva az élettől időnként elszenvedett gyötrelmeiket, amelyekért
felelősnek érzi magát, hiszen ő hozta őket világra. Beletörődött, hogy hiába
jártak hat éven át egyetemre, határozott időre szóló megbízásokból,
munkanélküli-segélyből, alkalmi munkákból tengődnek hónapról hónapra,
a zene, az amerikai sorozatok és a videójátékok színtiszta jelen idejében,
mintha arra készülnének, hogy örök életükre diákok vagy nincstelen
művészek maradjanak, holott ez a valaha általánosan elterjedt bohém
életforma hihetetlen távol áll attól a „megállapodástól”, amelyet tőle vártak
el az ő korukban. (Nem tudja eldönteni, hogy tényleg ennyire nem
foglalkoztatja őket a társadalomban elfoglalt helyük, vagy csak tettetik a
közönyt.)
Elsétáltak a Roches Noires nevű luxusszállóhoz, a Marguerite Durasról
elnevezett lépcsőig, aztán vissza. Ahogy lassan ballagtak, tétován figyelte a
csoport tagjainak szaggatott ritmusú, rendezetlen lépteit, és a barátnőik
oldalán előtte haladó fiai hátát és lábát nézve, mély hangját hallva egyfajta
hitetlenség lett rajta úrrá. Hogy lehet, hogy ezek a férfiak az ő gyerekei?
(Nem érezte elégséges magyarázatnak, hogy a méhében hordta őket.) Vajon
titokban nem a szülei kettős létezését akarta újrateremteni, hogy előtte
legyen az, ami mögötte volt, és ismét szilárdan álljon a világban? És itt,
ezen a tengerparton talán eszébe jutott, mit mondott mindig az anyja, ha
meglátta őt, ahogy közeledik, oldalán a két kamasz fiúval, „kész férfiak!”,