Annie Ernaux - Évek

kiáltott fel egyszerre elámulva és megrökönyödve, mintha hihetetlen lett
volna, hogy az ő lánya hozta világra ez a két erős fiút, akik már egy fejjel
magasabbak nála, és szinte illetlenségnek számított volna, hogy nem két
lány, hanem két fiú fogant annak a nőnek a testében, akit ő még mindig a
kislányának tekintett.
Amikor néha újra együtt vannak, és ismét magára ölti az anyaszerepet,
amit most már csak alkalomszerűen gyakorol, biztosan érzi, hogy nem elég
az anyai kötelék, szüksége van szeretőre, arra a bensőséges kapcsolatra,
amelyet csak a szeretkezés biztosít, és amelyben vigaszt találhat, ha olykor
konfliktusba kerül a gyerekeivel. Gyakran untatja a fiatalember, akivel a
többi hétvégén találkozik, idegesíti, hogy vasárnap reggelenként a Téléfoot
című sportműsort nézi a tévében, de ha lemondana róla, nem volna kivel
megosztania a mindennapok apró-cseprő cselekvéseit és történéseit,
szavakba önteni az élet megszokott folyását. Le kellene mondania a
várakozásról, a fiókos szekrényben lévő csipkés tangákat, harisnyákat
nézve megállapítani, hogy már nem kellenek semmire, a Sea, Sex and Sun
című számot hallgatva azt érezni, hogy ő már ki van zárva egy
mozdulatokból, vágyból és kimerültségből álló világból, hogy nincs jövője.
Ha elképzeli ezt a kifosztottságot, olyan szenvedélyes ragaszkodással
kötődik a fiúhoz, mintha „utolsó szerelme” volna.
Ha elgondolkodik a kapcsolatukon, tudja, hogy neki nem a szex a
legfontosabb benne: ez a fiú lehetővé teszi, hogy újra átéljen valamit, amit
korábban megismételhetetlennek hitt. Amikor a fiú a Jumbóba viszi enni,
amikor a Doorsszal fogadja, és a fagyos garzonban a földre terített
matracon szeretkeznek, úgy érzi, mintha diákéletének jeleneteit játszaná
újra, már megtörtént pillanatokhoz találna vissza. Nem lehet már
jelenvalóvá tenni őket, de ez az ismétlődés a valóság színében tünteti fel
ifjúságát, első élményeit, az „első alkalmakat“, amelyeknek a váratlan
események felett érzett döbbenetben nem volt jelentésük. Most sincs ez
másképp, de az ismétlés betölti az űrt, a beteljesülés illúzióját keltve.
Naplójába ezt írja: „Kiszakított a saját nemzedékemből. De nem tartozom
az övéhez. Sehol sem vagyok az időben. Ő az angyal, aki a múltat
felelevenítve örökkévalóvá tesz.”
Amikor vasárnap délutánonként mellette fekszik, a szeretkezést követő
félálomban sokszor különös lelkiállapotba kerül. Már nem tudja, honnan,
melyik városból jut el hozzá odakintről az autók, a léptek, a beszéd zaja.
Elrévedve hol a leánykollégiumi hálóterembe képzeli magát, hol egy