Annie Ernaux - Évek

hotelszobába – Spanyolországban, 1980 nyarán, Lille-ben, télen, P-vel –,
hol alvó anyja mellé kucorodva az ágyon. Élete különböző pillanatai
egymás fölött lebegnek, és ő mindegyiket újra átéli. Ismeretlen természetű
idő keríti hatalmába tudatát és testét, olyan idő, amelyben a jelen és a múlt
fedi egymást anélkül, hogy összeolvadna, és amelyben egy-egy futó
pillanatra mintha korábbi énje összes alakváltozatához visszatalálna.
Olykor-olykor korábban is elfogta már ez az érzés – lehet, hogy
kábítószerekkel is elő lehet idézni, de ő sohasem élt ilyesmivel, mert
semmit sem élvezett annyira, mint a tisztánlátást –, most viszont mintegy
felnagyított és lelassított formában tapasztalhatja meg. Nevet is adott neki,
palimpszesztérzés, bár ha a szótári definícióból indul ki, „pergamen,
amelyről az eredeti írást lekaparták, hogy újra írhassanak rá”, nem érzi
pontosnak a kifejezést. Ismeretszerzési eszköznek tekinti, nemcsak önmaga
számára, hanem a szó általános, szinte tudományos értelmében – de hogy
milyen ismereteket lehet szerezni vele, azt nem tudja. Ha írói tervére
gondol, amelyben egy nő élettörténetét mesélné el 1940-től a jelenig, és
amely egyre inkább fogva tartja – sajnálja, sőt bűntudattal tölti el, hogy nem
valósítja meg –, azt szeretné, minden bizonnyal Proust hatására, ha ez az
érzés jelentené a mű nyitányát, mert fontosnak érzi, hogy valós élményre
alapozza vállalkozását.
Ez az érzés fokozatosan eltávolítja a szavaktól és bármiféle nyelvtől, és
első, emlékek nélküli éveit hozza vissza, a bölcső rózsaszín langymelegét,
titokzatos belső terekre nyíló ajtók során át, mint Dorothea Tanning
Születésnap című festményén; eltörli a tetteket, eseményeket, mindazt, amit
megtanult, kigondolt, amire vágyakozott, és ami az évek múlásával
idevezette, ennek a fiatalembernek az ágyába – olyan érzés ez, amely eltörli
a történetét. Ő viszont éppen azt szeretné, ha a könyvében mindent
megmenthetne abból, ami valaha körülvette, ha megmenthetné a maga
sajátos világát. Vagy lehet, hogy ez az érzés maga is a történelem része, a
nők és férfiak életében bekövetkezett változásokat tükrözi azáltal, hogy
ötvennyolc évesen bármiféle bűntudat vagy akár büszkeség nélkül ott lehet
egy huszonkilenc éves férfi mellett? Nincs meggyőződve arról, hogy ez a
„palimpszesztérzés“ hatékonyabb megismerési módszer volna, mint az a
másik érzés, amelyet szintén gyakran átélt, amikor „énjei” könyv- és
filmszereplők bőrébe bújnak, amikor azonosul a női főhőssel, mint a
nemrég látott Sue és Claire Dolan című filmekben, ahogy korábban Jane
Eyre-rel, Molly Bloommal – vagy Dalidával.