Annie Ernaux - Évek

Jövőre nyugdíjba megy. Már most kezdi kidobni óravázlatait,
olvasmányjegyzeteit, a készüléshez használt szakirodalmat, lehántja
magáról élete „külső burkát”, hogy ezentúl kizárólag írói tervére
koncentráljon, és ne legyen többé ürügye a halogatásra. Papírjait
rendezgetve szeme elé került egy mondat az Henry Brulard élete című
regény elejéről: „Ötvenéves leszek, ideje volna megismerni magam.”^33
Harminchét éves volt, amikor lemásolta – most már utolérte, sőt el is hagyta
Stendhalt.
Közeledett a 2000. év. Alig akartuk elhinni, hogy megérhetjük. Milyen
kár, gondoltuk, hogy egyesek előbb meghalnak. Nem tudtuk elképzelni,
hogy ugyanolyan év legyen, mint a többi, ki informatikai összeomlást, ki az
egész bolygó működését megbénító káoszt jövendölt, fekete lyukat
emlegettek, amely a világ végét, a barbár ösztönök uralmának visszatérését
előlegezi. A XX. század mérlegkészítéssel ért véget, mindent összeírtak,
osztályoztak, értékeltek, a felfedezéseket, az irodalmi és képzőművészeti
alkotásokat, a háborúkat, az ideológiákat, mintha üres emlékezettel kellene
belépnünk a XXI. századba. Ez az ünnepélyes és vádakkal teli időszak –
mindennel el kellett számolnunk – ránk nehezedett, és megfosztott a saját
emlékeinktől, mindattól, ami nekünk sosem a „századnak” nevezett
teljességet jelentette, csak a csendesen tovasikló éveket, melyeket életünk
változásai szerint hol jelentékenynek, hol jelentéktelennek láttunk. Az új
század beálltával a szülők és a nagyszülők, mindazok, akiket
gyerekkorunkban ismertünk, és már nem voltak közöttünk, végérvényesen
meghaltak.
A kilencvenes évek, amelyeket épp magunk mögött hagytunk, nem
hoztak semmi érdekeset, csak kiábrándulást. Látva, mi történik Irakban – az
Egyesült Államok kiéheztette és folyton „csapásokkal“ fenyegette az
országot, ahol gyerekek haltak meg azért, mert nem volt gyógyszer –,
Gázában és Ciszjordániában, Csecsenföldön, Koszovóban, Algériában stb.,
jobb volt, ha nem gondoltunk sem Arafat és Clinton Camp David-i
kézfogására, sem a beharangozott „új világrendre”, sem a tankkal érkező
Jelcinre, egyszóval szinte semmire, hacsak nem ’95 decemberének távoli,
ködbe vesző estéire, a század minden bizonnyal utolsó nagy sztrájkjával.
Esetleg még a szép és boldogtalan Diana hercegnőre, aki autóbalesetben
halt meg a pont de l’Alma alatt futó alagútban, és Monica Lewinsky kék
ruhájára, Bill Clinton spermafoltjával. De mindenekelőtt a futball-
világbajnokságra. Az emberek szerették volna újra átélni a várakozással teli