Annie Ernaux - Évek

heteket, amikor a csendes városokban, ahol csak a pizzafutárok
száguldoztak, összegyűltek a tévéképernyők előtt, meccsről meccsre eljutva
ahhoz a vasárnaphoz és ahhoz a pillanathoz, amikor az őrjöngő kiáltozás és
tomboló lelkesedés közepette akár meg is haltak volna együtt a győzelem
örömmámorában – csak épp ez a halál szöges ellentéte volt –; szerettek
volna ismét feloldódni egyetlen vágyban, egyetlen képben, egyetlen
elbeszélésben, visszatalálni azokhoz a káprázatos napokhoz, amelyek
szánalmas emlékei – az Évian ásványvíz és a Leader Price üzletlánc
reklámplakátjai Zidane arcával – ott maradtak a metró falán.
Semmi sem volt előttünk.
Elérkezett az utolsó nyár – ekkoriban minden az utolsó volt. Az emberek
még egyszer összegyűltek. Autóval elmentek a La Manche csatorna
szikláihoz, hogy onnan nézzék, amint a hold a déli órákban eltakarja a
napot, vagy a párizsi parkokban tolongtak. Hűvösség, szürkület szállt alá.
Egyszerre kívánták, hogy minél előbb bújjon elő a nap, és hogy minél
tovább benne maradjanak ebben a különös éjszakában, amelyben mintha
felgyorsítva élték volna át az emberiség kihalását. Kozmikus évek milliói
peregtek le sötét napszemüveggel védett szemünk előtt. Az ég felé emelt
vak tekintetek mintha egy isten vagy az Apokalipszis fehér lovasának
eljövetelére vártak volna. Előbújt a nap, az emberek tapsoltak. Legközelebb
2081-ben lesz napfogyatkozás, azt már nem fogjuk látni.
Beléptünk a 2000. évbe. A tűzijátékot és a városokban megszokott
örömmámort leszámítva nem történt semmi érdemleges. Csalódottak
voltunk, az ígért informatikai összeomlásból semmi sem lett. Az igazi
esemény, amelyet már ekkor „a nagy viharnak” neveztek, hat nappal
korábban következett be, szinte a semmiből tört elő. Az éjszaka folyamán
alig néhány óra alatt vezetékoszlopok ezreit döntötte ki, erdőket tarolt,
tetőket szakított le, északról délre, nyugatról keletre folytatva pusztító útját,
de tapintatos módon csak tucatnyi emberáldozatot szedett azok közül, akik
rosszkor voltak rossz helyen. A nap reggel békésen emelkedett a
megcsonkított táj fölé, amelynek sajátos szépsége a romokéra emlékeztetett.
Itt kezdődött a harmadik évezred. (Meg is született a természet titokzatos
bosszújáról szóló elmélet.)
Csak annyi változás történt, hogy 1-es helyett szokatlan módon 2-essel
kezdődtek a dátumok, így a csekkek keltezésekor folyton megbicsaklott a
tollunk. Ugyanolyan enyhe és esős volt a tél, mint a korábbi években,
továbbra is „brüsszeli irányelvekről“ és „gomba módra szaporodó