Annie Ernaux - Évek

startupokról” volt szó, így a várt lelkesedés helyett nyomott hangulat
telepedett ránk. A szocialista kormány nem hozott jelentékeny
intézkedéseket. Egyre kevesebb volt a tüntetés. Már nem mentünk el
azokra, amelyeket az illegális bevándorlók érdekében szerveztek.
A gazdagok repülőgépe, amelyen a mi ismerőseink közül senki sem
utazott, az ezredfordulót pár hónappal lekésve zuhant le Gonesse-ben, és
hamarosan ugyanúgy megfeledkeztünk róla, mint a De Gaulle-korszakról.
Egy alacsony, jéghideg ember, mérhetetlen ambíciókkal és végre egyszer
könnyen kiejthető névvel – Putyin – átvette a részeges Jelcin helyét, és azt
ígérte, hogy „még a budiban is kinyírja a csecseneket“. Oroszország már
nem keltett bennünk sem reményt, sem félelmet, csak szüntelen levertséget.
Eltűnt a képzeletünkből – amelyet az amerikaiak akaratunk ellenére
elfoglaltak, akár egy hatalmas fa, amelynek ágai az egész földet behálózzák.
Egyre jobban idegesítettek az erkölcsi prédikációikkal, a részvényeseikkel
és a nyugdíjalapjaikkal, ráadásul szennyezték a bolygót, és utálták a
sajtjainkat. Folyton az „arrogancia” szót használtuk velük kapcsolatban,
jelezve, hogy igazából milyen szánalmas ez a fegyverekre és gazdasági
teljesítményre alapuló fölény. Olyan hódítókat láttunk bennük, akiknek nem
volt más eszményük, mint a kőolaj és a dollár. Az értékeik és az elveik –
„az ember csak magára számíthat“ – kizárólag bennük keltettek reményt, mi
egy „másik világról” álmodoztunk.
Először hihetetlen volt – ahogy egy későbbi filmben látni is lehetett, ahol
George W. Bush csak áll némán, mint egy elveszett gyerek, amikor fülébe
súgják a hírt –, nem gondoltunk, nem éreztünk semmit, csak néztük a
tévében újra meg újra, ahogy azon a szeptemberi délutánon egymás után
összeomlanak a manhattani ikertornyok – New Yorkban reggel volt, de
nekünk örökre délután marad a fejünkben –, mintha azt hittük volna, hogy
ha ezerszer látjuk ugyanazokat a képeket, valósággá válnak. Nem tudtunk
szabadulni a döbbenettől, mobiltelefonon felhívtuk, akit csak lehetett, hogy
újra meg újra hüledezhessünk.
Beszédek és elemzések özöne zúdult ránk. Már nem láttuk olyan
egyértelműen a történteket. Felháborodtunk, amikor a Le Monde
kijelentette, „Valamennyien amerikaiak vagyunk”. Egy csapásra kifordult
sarkaiból a világ, néhány elmaradott országból származó fanatikus
sniccerekkel felszerelkezve alig két óra leforgása alatt a föld színével tette
egyenlővé az amerikai hatalom jelképeit. Lenyűgöző volt ez a csodával
határos teljesítmény. Haragudtunk magunkra, amiért legyőzhetetlennek