Annie Ernaux - Évek

Nem maradt időnk a gondolkodásra, a félelem hatalmába kerültünk, sötét
erő szivárgott be a világba, és a Föld összes pontján kegyetlenebbnél
kegyetlenebb tetteket hajtott végre; borítékba csomagolt fehér porral ölték
meg a címzetteket, a Le Monde „A közelgő háború” főcímmel jelent meg.
Az Egyesült Államok elnöke, George W. Bush, az előző elnök jelentéktelen
fia, akit nevetséges módon, a szavazatok vég nélküli újraszámlálásával
választottak meg, meghirdette a civilizációk háborúját, a Jók és a Gonoszok
összecsapását. A terrorizmusnak neve lett, al-Kaida, vallása, az iszlám, és
országa, Afganisztán. Senki sem alhatott, ébernek kellett lennünk az idők
végezetéig. Ránk kényszerítették az amerikaiak félelmét, ami elnyomta
bennünk a szolidaritást és az együttérzést. Gúnyolódtunk rajtuk, amiért
képtelenek elkapni Bin Ládent és a motorkerékpáron köddé váló Omár
mollát.
A muszlim világról alkotott képünk gyökeresen megváltozott. A korábbi,
távoli kép – a homályosan magunk elé képzelt, hosszú ruhás férfiak, szent
szűzként lefátyolozott nők, tevehajcsárok, hastáncosok, minaretek és
müezzinek festői, elmaradott világa – helyett modern erőt láttunk benne. Az
emberek nehezen tudtak megbarátkozni a gondolattal, hogy a modernség
összeegyeztethető a mekkai zarándoklattal, és egy csadoros lány doktori
disszertációt írhat a teheráni egyetemen. A muszlimokról nem lehetett többé
megfeledkezni. Egymilliárd-kétszázmillióan voltak.
(Az egymilliárd-háromszázmillió kínaira, aki csak a gazdaságban hitt, és
fáradhatatlanul gyártotta a nyugati piacra szánt olcsó termékeket, távoli
csend borult.)
Visszatért a vallás, nem a miénk, amelyikben már nem hittünk, és nem
akartuk továbbadni, de változatlanul az egyetlen legitim vallást láttuk
benne, az összes közül a legjobbat, ha rangsorolni kellett őket. Azt, amelyik
a rózsafüzérrel, az egyházi énekekkel és a pénteki halétellel a gyerekkor
múzeumához tartozott, „Keresztény vagyok, íme dicsőségem”.
Továbbra is megkülönböztettük a „tősgyökeres” – a fára és a földre utaló
kifejezés önmagáért beszélt – és a „bevándorló hátterű“ franciákat. Ha a
köztársasági elnök hivatalos felszólalásaiban a „francia népet” emlegette,
magától értetődő volt, hogy egy olyan közösségre gondol – amely persze
nagylelkű és nem érheti az idegengyűlölet vádja –, amelybe beletartozik
Victor Hugo, a Bastille bevétele, a parasztok, a tanítók és a papok, Pierre
abbé és De Gaulle, Bernard Pivot, Astérix, Denis mama^34 és Coluche, a
Marie-k és Patrickok. De nem tartozik bele Fatima, Ali és Boubacar, akik a