Annie Ernaux - Évek

szupermarketek halal részlegében vásároltak, és megtartották a ramadánt.
Még kevésbé a „külvárosi fiatalok”, akiknek szemébe húzott kapucnija és
hanyag járása alattomosságról és lustaságról árulkodott, és félreérthetetlenül
jelezte, hogy valami rosszban sántikálnak. Nehezen megfogható módon egy
olyan belső gyarmat bennszülötteit láttuk bennük, amely fölött már nem
volt hatalmunk.
A nyelvhasználat szüntelenül választóvonalat húzott a mi és az ők közé,
ők „közösségekben“ éltek a „törvényen kívüli területekké” vált
„negyedekben”, és vademberekké váltak a kábítószer-kereskedők meg a
bandaháborúk rabságában. Aggódnak a franciák – jelentették ki az
újságírók. A közhangulatot döntően befolyásoló közvélemény-kutatások
szerint az emberek legfőbb félelme a rossz közbiztonság volt. Bár ezt senki
sem vallotta be, a veszély egy árnyékban bujkáló, sötét bőrű népesség
képében öltött testet, amelynek hordákba verődött tagjai pillanatok alatt
ellopják a becsületes emberek mobiltelefonját.
Az euróra való átállás csak ideig-óráig foglalkoztatta az embereket.
Eleinte tudni akarták, honnan származik, de egyetlen hét alatt lelohadt a
kíváncsiságuk. Rideg pénz volt, letisztult külsejű, kis méretű
bankjegyekkel, nem volt rajtuk se kép, se metafora, egy euró az egy euró
volt, és semmi más – szinte valószerűtlen, súlytalan és megtévesztő pénz,
amellyel kisebbek lettek az árcédulákon szereplő számok, és a boltokban
úgy éreztük, hogy mindenhez olcsón juthatunk hozzá, a fizetési
jegyzékünket látva meg azt, hogy egyre szegényebbek leszünk. Nehezen
tudtuk elképzelni, hogy Spanyolországban ne pezetát tegyünk a tapas meg a
sangría mellé, hogy Olaszországban ne több százezer lírát fizessünk a
szállodai szobáért. De nem volt időnk a nosztalgiára. Meghalt Pierre
Bourdieu, az átlagemberek körében kevéssé ismert kritikus szellemű
értelmiségi, holott nem is tudtuk, hogy beteg volt. Nem adott lehetőséget
arra, hogy visszatekintsünk, és felkészüljünk a távozására. Különös,
csendes fájdalom lett úrrá azokon, akikre felszabadítólag hatott az olvasása.
Féltünk, hogy kitörlődik az emlékezetünkből, ahogy Sartre-ról is
megfeledkeztünk. Elfelejtjük a szavait, és rajtunk is eluralkodik a
vélemények világa.
Így aztán még jobban elment a kedvünk a májusi köztársaságielnök-
választástól. Ugyanaz volt a felállás, mint az előző alkalommal, 1995-ben,
Chirackal és Jospinnel (aki egy ideje Blairhez hasonlóan kerülte a
„szocialista” jelzőt, de valószínű volt, hogy újra megválasztják).