Annie Ernaux - Évek

Csodálkozva gondoltunk vissza 1981 első hónapjainak feszült, kiélezett
vitákkal teli légkörére. Emlékeink szerint akkoriban legalább tartottunk
valamerre. Még ’95 is jobb volt. Nem tudtuk, mi szívta ki az energiánkat, a
médiából ránk zúduló közvélemény-kutatások, ön kinek szavaz bizalmat? és
nagyképű kommentárok, a munkanélküliség csökkentését és a
társadalombiztosítási deficit megszüntetését ígérő politikusok, vagy a
pályaudvaron folyton elromló mozgólépcső, a Carrefour
bevásárlóközpontok és a posta pénztárai előtt kígyózó sorok, a román
koldusok, de mindettől úgy éreztük, hogy ugyanolyan értelmetlen az urnába
dobni a szavazócédulánkat, mint az erre a célra rendszeresített dobozba
hajítani a bevásárlóközpontban szervezett játék részvételi lapját. És már a
Canal+ Les Guignols című műsorát se találtuk mulatságosnak. Mivel senki
sem képviselt minket, saját magunknak akartunk örömet szerezni. A
szavazás magánügy lett, érzelmi kérdés. Az utolsó pillanatig vártunk, hogy
aztán a megérzésünkre hagyatkozva Arlette Laguiller-ra, Christiane
Taubirára vagy a Zöldekre adjuk le a voksunkat. A szokás hatalma, a
mélységesen belénk ivódott „választási kötelesség” emléke kellett ahhoz,
hogy egy áprilisi vasárnap, a tavaszi szünet kellős közepén egyáltalán
elmenjünk szavazni.
A ragyogó napfényt és az enyhe időt leszámítva furcsa módon egyáltalán
nem emlékszünk arra, mit csináltunk ezen az áprilisi vasárnapon, a szavazás
eredményének kihirdetése előtti órákban, csak az rémlik, hogy este
szórakozni akartunk. Elérkezett hát az este. A demagóg, aki húsz év óta
okádta ránk az antiszemita és rasszista szörnyűségeket, aki gyűlölködő
vigyorával szórakoztatta a publikumot, szép csendesen előbukkant, és
megsemmisítette Jospint. Nem volt többé baloldal. Az élet politikai
könnyedsége szertefoszlott. Hol követtük el a hibát. Mit tettünk. Talán
Jospinre kellett volna szavazni Laguiller helyett. Gondolataink az ártatlan
mozdulattal urnába dobott szavazólap és a közös végeredmény között
tátongó űrben kavarogtak. Azt csináltuk, amit a szívünk diktált, és
megbűnhődtünk érte. Bűnös dolog történt, és most mindenki a szégyenről
szónokolt, holott előző nap még kizárólag a rossz közbiztonság volt a téma.
Eszeveszett hajtóvadászat indult a felelősök után: a tévéhíradók újra meg
újra levetített képsorain látni lehetett a feldagadt arcú Voise apót, akit
összevertek a gonosztevők, és még a viskóját is felgyújtották, az urnáktól
távol maradókat, azokat, akik a zöldekre, a trockistákra vagy a
kommunistákra szavaztak. Az újságírók „megszólaltatták” azokat, akik