Annie Ernaux - Évek

némán Le Penre szavaztak. Aprólékosan kifaggatták a névtelenség
homályából előlépő munkásokat és pénztárosnőket, hogy azonnal
értésünkre adjanak valamit, amivel nem sokra jutottunk.
De nem volt időnk gondolkodni, elsodort bennünket az egész országra
kiterjedő, lázas mozgósítás, azzal a jelszóval, hogy védjük meg a
demokráciát, és szavazzunk Chiracra (tanácsokkal is elláttak, hogyan
őrizhetjük meg a lelkünk tisztaságát, miközben a szavazócédulát az urnába
csúsztatjuk: fogjuk be az orrunkat, és húzzunk kesztyűt, még mindig jobb
egy bűzös szavazat, mint egy gyilkos szavazat). Az erényes és dübörgő
egyetértés jegyében engedelmesen elvegyültünk a május elsején felvonuló
tömegben, jelmondatokat skandálva, Állítsuk meg Le Pen Führert!, Ne
féljetek, csatlakozzatok az Ellenálláshoz!, Nem fogunk megijedni I’ve got
the balls Tengo las bolas, 17,3% a Hitler-skálán. A vakációról hazatérő
fiatalok szerint olyan volt a hangulat, mint egy futball-világbajnokságon. A
tüntetőktől feketéllő place de la République-en, a szürke ég alatt, a
hatalmas, mozdulatlan tömegben, a szorosan egymás mellett álló emberek
háta mögött elfogott bennünket a kétely. Olyan érzésünk volt, mintha egy
1930-as évekről forgatott filmhez vettek volna fel minket statisztának.
Közös megegyezésen alapuló csalárdság szele lengett körülöttünk.
Belenyugodtunk, hogy Chiracra szavazunk ahelyett, hogy otthon
maradnánk. A szavazóhelyiségből kijövet az volt az érzésünk, hogy
őrültséget csináltunk. Amikor este a tévében megláttuk a rengeteg embert,
akik Chirac felé fordulva azt üvöltötték, szeretünk, Chichi, miközben fejük
felett ott himbálózott egy karcsú kis kéz, az SOS Racisme szimbóluma, arra
gondoltunk, micsoda idióták.
A köztársaságielnök-választásból később csak az első forduló hónapjára
és napjára, április 21-re fogunk emlékezni, mintha a kierőszakolt második
forduló a szavazatok nyolcvan százalékával nem számított volna. Lehetett-e
még egyáltalán szavazni.
Néztük, ahogy a jobboldal újra elfoglalja az összes helyet. A megszokott
beszédek, a buzdítás, hogy alkalmazkodjunk a piachoz és a globalizációhoz,
a felszólítás, hogy dolgozzunk többet és tovább, ezúttal egy olyan
miniszterelnök szájából hangzottak el, akinek a neve, Raffarin, hajlott háta
és öregurasan nyájas modora egy 1950-es évekbeli jegyzőre emlékeztetett,
az irodájában nehéz léptei alatt megreccsenő parkettával. Már nem is
háborodtunk fel különösebben, amikor „felső“ és „alsó” részre osztotta
Franciaországot, ahogy ez a XIX. században volt szokás. Elfordítottuk a