Annie Ernaux - Évek

A háború végén, az ünnepi asztal mellett töltött hosszú-hosszú órák alatt,
a nevetések és kiabálások közepette, ráérünk még meghalni!, mások
emlékezete révén helyünk lett a világban.
Nemcsak az elbeszélt történetek örökítették át az eldugott francia és
európai vidékek emlékezetét, hanem a testmozdulatok is, ahogy az emberek
jártak, leültek, beszéltek és nevettek, leintettek egy taxit az utcán, ettek,
megragadtak egy tárgyat. Ez a fényképeken nem látható örökség túllépett az
egyedi vonások sokféleségén, betemette a jók és rosszak között húzódó
árkot, egységet teremtett a családtagok, az egy környéken lakók és
mindazok között, akikre illett a „magunkfajta” fordulat. Olyan szokások
gyűjteménye, gesztusok tárháza volt ez, amelyek a földeken telt
gyermekkor, a műhelyekben töltött kamaszkor során formálódtak, korábbi,
feledés homályába vesző gyermekkorokból merítkezve:
evés közben csámcsogni, látni engedve, ahogy a táplálék fokozatosan
átalakul a nyitott szájban, kenyérdarabbal szájat törölni, olyan gondosan
kinyalni a tányért, hogy mosogatás nélkül vissza lehetne tenni a helyére, a
kanalat hozzáütni a tálka aljához, a vacsora végén nyújtózkodni. A napi
mosakodás során csak az arcot lögybölni le, a többit csak aszerint, mennyire
piszkos, munka után a kezet és a kart könyékig, nyaranta esténként a
gyerekek alsó lábszárát és térdét, az alapos tisztálkodást az ünnepekre
hagyva erősen megmarkolni a dolgokat, becsapni az ajtókat.
Mindent kapkodva csinálni, fülénél fogva megragadni a nyulat, csókot
cuppantani, gyereket ölbe kapni. Ha veszekedés van a levegőben, ki-be
mászkálni, tologatni a székeket öles léptekkel, himbálózó karral járni,
levágni magunkat a székre, az öregasszonyok úgy, hogy közben kötényük
ráncába rejtik a kezüket, a székről felállva gyors mozdulattal eligazgatni a
fenékhez tapadt szoknyát a férfiak mindent a vállukon cipelnek, ásót,
deszkát, krumpliszsákot, a vásárból fáradtan hazatérő gyerekeket a nők
térdük és combjuk közé szorítják a kávédarálót, a kidugaszolandó üveget, a
levágásra ítélt tyúkot, amelynek vére a lavórba csepeg állandóan hangosan
és zsörtölődve beszélni, mintha szüntelenül lázadozni kellene az egész világ
ellen.
A nyelv, a helyi tájszólással keveredő, hibás francia a harsány, energikus
hangokhoz, a feszes munkaruhába, kezeslábasba bújtatott testekhez, a kis
kertre nyíló, földszintes házakhoz, a délutáni kutyaugatáshoz és a
veszekedések előtti csendhez tartozott, ahogy a nyelvtani szabályok és a
helyes francia nyelvhasználat a tanítónők semleges hanghordozásához és