Annie Ernaux - Évek

Szelíd, boldog diktatúra volt, amely ellen nem lázadoztunk, csak a
túlkapásaitól kellett megóvnunk magunkat, vagyis nevelni a fogyasztót – az
egyén mindenekelőtt ennek számított. A szabadság mindenkinek – a
spanyol partok felé tartó csónakba zsúfolt illegális bevándorlókat is
beleértve – a bevásárlóközpontokat, a hipermarketek bőségtől roskadozó
polcait jelentette. Természetes volt, hogy a világ bármely pontjáról érkező
áru szabad mozgását semmi sem akadályozza, az embereket viszont
visszafordítják a határon. Voltak, akik úgy akartak átkelni rajta, hogy
kamionokba zárkóztak, élettelen áruvá változva – és megfulladtak, mert a
sofőr egy doveri parkolóban felejtette őket a júniusi melegben.
A szupermarketek gondoskodása odáig ment, hogy a szegényeknek külön
polcokon kínált rossz minőségű, ömlesztett árut, márkátlan
marhahúskonzervet, májkrémet, amiről a tehetősebbeknek az egykori kelet-
európai országok ínsége és sivársága jutott eszébe.
Bekövetkezett tehát, amit a hetvenes években Debord és Dumont
jövendölt – és mintha Le Cléziónak is lett volna egy ilyen regénye.^35
Hogyan engedhettük, hogy ez megtörténjen. De azért az összes jóslat nem
vált valóra, nem voltunk tele pattanással, nem mállott le a bőrünk, mint
Hirosimában, nem kellett gázálarcot viselnünk az utcán. Sőt, éppen
ellenkezőleg, szebbek és egészségesebbek lettünk, és egyre nehezebben
tudtuk elképzelni, hogy valamilyen betegségben haljunk meg. Békésen
telhettek-múlhattak a 2000-es évek, nem volt okunk aggodalomra.
Eszünkbe jutott a szüleink szemrehányása, „hát nem vagy megelégedve
azzal, amid van?“. Most már tudtuk, hogy mindaz, amink van, nem elég a
boldogsághoz. De ettől még nem akartunk lemondani a dolgokról. És
tudomásul vettük, hogy egyesek, a „kirekesztettek” nem részesülhetnek
belőlük, mintha ez lett volna a megfizetendő ár, mintha bizonyos számú
életet szükségképpen fel kellett volna áldozni ahhoz, hogy a többség
továbbra is élvezhesse őket.
Az egyik reklám így szólt: Pénz, szex vagy kábítószer? Válassza a pénzt!
Átálltunk a DVD-lejátszóra, a digitális fényképezőgépre, az MP3
walkmanre, az ADSL-re, a síkképernyőre, egyfolytában átálltunk valamire.
Aki nem állt át, az elfogadta, hogy megöregedett. Miközben bőrünkön
egyre látványosabb nyomot hagyott az idő, mely észrevétlenül testünket is
kikezdte, a világ szüntelenül újdonságokkal bombázott. Mi hanyatlottunk, a
világ előrehaladt, ellentétes irányba tartottunk.