Annie Ernaux - Évek

Végre beteljesült a hatalom és a büntetlenség iránti vágy. Olyan világ épült
körénk, amelyben nem voltak alanyok, csak tárgyak. Az internet lenyűgöző
módon társalgássá alakította a világot.
Az idő mértékegységét a kattogó, képernyőn ugráló egér jelentette.
Alig két perc leforgása alatt előkerültek: a barátnők a bordeaux-i Camille
Jullian gimnáziumból, a második évfolyam C 2-es osztályából, az 1980–81-
es tanévből; Marie-Josée Neuville egyik dala, egy 1988-as cikk a
L’Humanité című napilapból. Az interneten eredtünk az eltűnt idő
nyomába. Pillanatok alatt hozzájutottunk olyan régi dokumentumokhoz és
egyéb emlékekhez, amelyekről nem is képzeltük volna, hogy egy nap
előkerülhetnek. Kimeríthetetlenné vált az emlékezet, eltűnt viszont az idő
mélysége, amelyet a papír szaga, megsárgult színe, a szamárfüles oldalak,
egy-egy ismeretlen kéz által aláhúzott bekezdés tett érzékelhetővé. Végtelen
jelenben éltünk.
Egyfolytában ennek „elmentésén” igyekeztünk, lázas buzgalommal
készítettük az azonnal megtekinthető fényképeket és filmeket. Az új,
közösségi felhasználás jegyében százszámra osztottuk meg a képeket a
világ legkülönbözőbb pontjain élő barátainkkal, aztán a számítógépünkre
továbbítottuk, és archiválás céljából mappákba rendeztük őket – amelyeket
később csak elvétve nyitottunk ki. Csak az elkapott pillanat számított, a
megörökített és megduplázott létezés, hogy rögzítsük, amit éppen átélünk, a
virágzó cseresznyefákat, egy strasbourgi hotelszobát, az éppen megszületett
babát. Helyeket, találkozásokat, jeleneteket, tárgyakat – az élet teljességét.
A digitális technológiával kimerítettük a valóságot.
A képernyőn egymás után levetített, kronologikus rendbe sorolt képeket
és filmeket az eltérő jelenetektől, tájaktól, emberektől függetlenül ugyanaz
a fény – az egységes idő fénye – világította meg. Egy másféle, képlékeny
múlt jött létre, amelyben kevés hely jutott a valódi emlékeknek. Túl sok kép
volt ahhoz, hogy mindegyiknél elidőzzünk, és felidézzük születésük
körülményeit. Létünk így súlytalanná vált, átszellemült. Olyan sok nyom
maradt utánunk, hogy nem érzékeltük az idő múlását.
Furcsa volt arra gondolni, hogy a DVD-knek és egyéb adathordozóknak
köszönhetően a következő nemzedékek mindennapi életünk
legbensőségesebb részleteit is ismerni fogják: a mozdulatainkat, azt, ahogy
eszünk, beszélünk és szeretkezünk, a bútorainkat és a fehérneműnket.
Örökre eltűnik a korábbi századok homálya, amely fokozatosan eloszlott,