Annie Ernaux - Évek

ahogy a fényképész háromlábú állványra erősített készülékétől eljutottunk a
hálószobában elhelyezett digitális kameráig. Idő előtt feltámadtunk.
És magunkban hordoztuk a világ nagy, ködös emlékezetét. Szinte
mindenről csak szavak, részletek, nevek maradtak a fejünkben, ezek
kapcsán mondtuk, Georges Perecet idézve, hogy „emlékszem”: ilyen volt
Empain báró elrablása, a Picorettes szójagolyócska, Bérégovoy zoknija,
Devaquet törvénytervezete, a Falkland-szigeteki háború, a Benco kakaópor.
Ezek azonban nem igazi emlékek voltak, bár továbbra is így neveztük őket,
hanem korszakjegyek.
Az emlékezés és felejtés folyamata a média hatáskörébe került.
Mindenről megemlékeztek, amiről csak lehetett, Pierre abbé felhívásáról,
Mitterrand és Marguerite Duras haláláról, a háborúk kezdetéről és végéről,
a holdra lépésről, Csernobilról, szeptember 11-ről. Minden egyes nap
valamilyen évforduló volt, egy törvényé, egy per megnyitásáé, egy
bűntényé. Az időt je-je-, hippi-, AIDS-évekre, az embereket De Gaulle-,
Mitterrand-, ’68-as, baby boomer, digitális nemzedékekre tagolták.
Egyszerre tartoztunk mindegyikhez és egyikhez sem. A mi éveink nem
voltak köztük.
Átalakulóban voltunk. Nem ismertük az új formánkat.
Ha éjjel felnéztünk, a hold mozdulatlanul ragyogott egy olyan világ
felett, amelynek roppant kiterjedését, nyüzsgő embermilliárdjait saját
lelkünkben éreztük. A tudat a bolygó teljes terét átfogva megnyílt más
galaxisok felé. A végtelen már nem a képzelet birodalmához tartozott. Ezért
volt felfoghatatlan a gondolat, hogy egy nap meghalunk.
Ha megpróbáltuk összegyűjteni mindazt, ami rajtunk kívül történt, azt
láttuk, hogy szeptember 11-ét események gyors egymásutánja követte,
várakozások és félelmek, múlni nem akaró idők és robbanások, amelyek
megdöbbentettek vagy rettenetesen megráztak minket – „soha semmi nem
lesz többé olyan, mint azelőtt“, hallottuk egyre-másra –, aztán eltűntek,
elfeledve, megoldatlanul, és a következő évben, olykor a következő
hónapban, már távoli történelemként emlékeztek meg róluk. Ott volt április
21., az iraki háború – szerencsére nélkülünk –, II. János Pál agóniája, egy
másik pápa, akinek nem jegyeztük meg a nevét, még kevésbé a számát, az
Atocha pályaudvaron elkövetett merénylet, a hatalmas esti örömünnep,
miután az európai alkotmányról kiírt népszavazáson győzött a „nem”, a
külvárosokban a gyújtogatások lángjától vörös éjszakák, Florence Aubenas,
az Irakban túszul ejtett újságírónő, a londoni merényletek, a libanoni háború