Annie Ernaux - Évek

Eszmét cseréltek a filmekről, összevetették a különböző napilapokban és
magazinokban – Télérama, Libé, Les Inrocks, Technikart – megjelent
kritikákat, lelkesen dicsérték az olyan amerikai sorozatokat, mint a Sírhant
művek és a 24: Élj egy új napért, arra buzdítottak, hogy legalább egy
epizódot nézzünk meg belőlük, bár egy percig sem hitték, hogy ezt meg is
tesszük – tanítani akartak minket, azt viszont nem fogadták el, hogy mi is
tanítsuk őket, és nem is titkolták abbéli meggyőződésüket, hogy a mi
tudásunk már nem követi úgy a világ fejlődését, mint az övék.
Szóba került a következő köztársaságielnök-választás is. Egymást
túllicitálva bírálták az érdektelen kampányt, dühöngtek, hogy a Ségo-
Sarkóként emlegetett Ségolène Royalt és Nicolas Sarkozyt akarják
lenyomni a torkukon, gúnyolódtak a szocialista jelöltön, aki „igazságos
rendet“ és „win-win” tárgyalást emlegetett, jól nevelten és bármiféle
meggyőző erő nélkül üres frázisokat pufogtatva, elszörnyedtek Sarko
populista tehetségétől és elháríthatatlan felemelkedésétől. Egyetértettek
abban, hogy Bové, Voynet és Besancenot közül senki sem jöhet szóba.
Igazság szerint legszívesebben senkire sem szavaztak volna, meg voltak
győződve arról, hogy ez a választás nem fogja megváltoztatni az életet, de
annyit azért remélni lehetett, hogy a szocialista jelölttel nem fordulna
rosszabbra a helyzet. Aztán rátértek a nagy beszédtémára, a médiára,
megvitatták, hogyan manipulálja a közvéleményt, és hogyan vonhatja ki
magát az ember a hatása alól. Csak az internetes portálokat tartották
hitelesnek, a YouTube-ot, a Wikipediát, a Rezonetet, az Acrimedet. A
média kritikája fontosabb volt, mint maguk a hírek.
Ünnepi vidámság és fatalizmus keringett a levegőben, mindenből gúny
tárgya lett. A külvárosokban megint elszabadulnak az indulatok, az izraeli–
palesztin konfliktus soha nem fog megoldódni. A világ pedig a globális
felmelegedéssel, az olvadó jéghegyekkel, a pusztuló méhekkel az
elkerülhetetlen katasztrófa felé halad. Valaki felkiáltott, „így van!”, és a
madárinfluenza? És Ariel Saron még mindig kómában van?, aztán megállás
nélkül sorolták a többi elfeledett témát, a SARS-járványt, a Clearstream-
ügyet, a munkanélküliek mozgalmait – de ez nem a kollektív amnézia
beismerése volt, inkább arra szolgált, hogy a képzeletünket foglyul ejtő
médiát ostorozzák. Megdöbbentő volt, milyen gyorsan elhalványul a
közelmúlt.
Nem volt sem emlékezet, sem elbeszélés, röviden felidéztük a hetvenes
éveket, amelyek egyformán vonzónak tűntek nekünk, akik átéltük őket, és