Annie Ernaux - Évek

nekik, akik akkor még túlságosan fiatalok voltak, és csak tárgyak, műsorok,
zeneszámok, nadrágokra varrt térdvédők emléke maradt meg bennük, Kiri,
a bohóc, a hordozható lemezjátszó, Travolta és a Szombat esti láz.
A beszélgetés hevében senkinek sem volt elég türelme az
elbeszélésekhez.
Hallgattuk őket, időnként tapintatosan közbeléptünk, moderátori
szerepünkhöz ragaszkodva vigyáztunk, nehogy a „csatolt részek”
kirekesztve érezzék magukat, nem vettünk részt a párok és rokonok közti
cinkos összekacsintásokban, figyelmesen elsimítottuk a kezdődő vitákat,
eltűrtük a technológiai tudatlanságunkkal kapcsolatos gúnyolódást. Egy
kizárólag kamaszokból álló törzs kortalan, elnéző vezetőjének éreztük
magunkat – képtelenek voltunk felfogni, hogy nagyszülők vagyunk, mintha
ez a cím örökre a saját nagyszüleinket illette volna meg, lényegileg
hozzájuk tartozott volna, hiába nem voltak már közöttünk.
A szorosan egymás mellett ülő testek, a körbeadott pirítós és libamáj, az
evés és a viccelődés, a komoly témák kerülése ismét megteremtette az
ünnepi ebédek anyagtalan valóságát. Azt a valóságot, amelynek erejét és
szilárdságát újra átéreztük, ha pár percre felálltunk, hogy elszívjunk egy
cigarettát, vagy ellenőrizzük, hogyan sül a pulyka, és aztán visszaültünk a
zsongó asztalhoz, ahol időközben témát váltottak. És olyasmit éltünk át,
mint gyerekkorunkban. Régi, aranyszínben úszó jelenetet, amelyben
elmosódott arcú emberek ültek, kusza hangzavarban.
A kávé után lelkesen a tévé tetejére szerelték az új Nintendo
játékkonzolt, a Wiit, virtuális teniszpartikat és bokszmeccseket rendeztek,
kiabáltak, káromkodva hadonásztak a képernyő előtt, miközben a kicsik
fáradhatatlanul bújócskáztak a lakás összes helyiségében, az előző nap
kapott ajándékaik ott maradtak szerteszórva a parkettán. Néha odaléptünk
az asztalhoz, hogy felfrissítsük magunkat egy pohár kólával vagy
ásványvízzel. A beálló csend jelezte, hogy hamarosan szétszéled a társaság.
Az órára néztünk. Kiléptünk az ünnepi étkezés óra- és percmutatók nélküli
idejéből. Összepakoltuk a játékokat, plüssállatokat, gyermekápolási
cikkeket, bármiféle otthonról való kimozdulás kötelező kellékeit.
Induláskor az érzelmes búcsúzkodások és köszönetnyilvánítások, a
gyerekek puszilkodásra való felszólítása és a „semmit se felejtettünk itt?“
körkérdése után a magánvilágukba visszatérő párok szétszéledtek, ki-ki a
maga kocsiján. Csend borult ránk. Leszereltük az asztallapról a hosszabbító
deszkát, és bekapcsoltuk a mosogatógépet. Egy székről fölkaptuk az