Annie Ernaux - Évek

fehér kezéhez kötődtek. Ez a bókot és hízelgést nem ismerő nyelv,
amelyben benne volt a csontig hatoló eső, a meredek szirtfalak lábánál
szürke kaviccsal borított tengerpartok, a trágyadombra ürített éjjeliedények
és a nehéz fizikai munkát végzők bora, hiedelmeket és előírásokat is
közvetített:
figyelni a holdat, amely megszabja a születés, a póréhagyma csírázásának
és a gyerekek tetvetlenítésének időpontját az évszakok körforgását
tiszteletben tartva levetni kabátot, harisnyát, pároztatni a nőstény nyulat,
elültetni a salátát, tudomásul venni, hogy mindennek megvan a maga ideje,
az az értékes és nehezen meghatározható időszakasz a „túl korán“ és a „túl
későn” között, amelyben számítani lehet a természet jóakaratára, a télen
született gyerekek és macskák lassabban nőnek, mint a többiek, és a
márciusi nap megbolondítja az embert az égési sebekre nyers krumplit
tenni, vagy megkérni a ráolvasási formulát ismerő szomszédasszonyt, hogy
„oltsa el benne a tüzet”, a vágott sebet vizelettel gyógyítani tisztelni a
kenyeret, a búzaszemen ott van Isten arca
Mint minden nyelv, ez is rangsorolt, stigmatizált, elítélte a naplopókat, a
feslett nőket, a „szatírokat“ és a mutogatós bácsikat, a zabigyerekeket,
dicsérte a „rátermett” embereket, a dolgos lányokat, elismerte a magas
rangúakat és nagykutyákat, keményen dorgált: Majd az élet megnevel!
Megszólaltak benne az észszerű vágyak és remények, az időjárás
viszontagságaival szemben menedéket nyújtó, tiszta munka, az elegendő
élelem és a szelíd halál a korlátok, ne kérj lehetetlent, addig nyújtózkodj,
amíg a takaród ér, örülj annak, amid van az indulástól és az ismeretlentől
való félelem, mert aki soha nem utazik sehova, annak az összes város a
világ végén van a gőg és a megbántottság, attól, hogy vidéki az ember, még
van annyi sütnivalója, mint bárki másnak
De mi a szüleinkkel ellentétben nem hiányoztunk az iskolából azért, hogy
elvessük a repcét, lerázzuk az almát vagy nyalábba kössük a rőzsét. Az
évszakok körforgását a tanévbeosztás váltotta fel. Az előttünk álló éveket –
októberben megnyíló és júliusban bezáruló tér-időként – az egymást
hierarchikus rendben követő iskolai osztályok jelentették. A tanév elején
kék papírba kötöttük az előző osztály diákjaitól megörökölt tankönyveket.
A címlapon rosszul kiradírozott nevüket, az általuk aláhúzott szavakat
nézegetve az volt az érzésünk, hogy az ő nyomdokukba lépünk, és bátorított
bennünket a tudat, hogy ők képesek voltak elsajátítani ezt a sok mindent
egyetlen év alatt. Verseket tanultunk Maurice Rollinat-tól, Jean Richepintől,