Annie Ernaux - Évek

később jelenlét és távollét szüntelen váltakozásával folytatódott, különböző
lakhelyeken, mert csak így tudták áthidalni az együtt- – és külön- – léttel
járó nehézségeket tizenhat éves korában elpusztult a közönséges fajtából
való fekete-fehér macska, amelynek hosszú esztendőkön át gömbölyded,
zsírral kipárnázott teste úgy lesoványodott, ahogy azt az 1992 telén készült
fényképen látni, ő pedig a nyári kánikula kellős közepén eltemette a
kertben, miközben a szomszédok visítozva ugrándoztak a medencéjükben.
Ahogy elásta és földet szórt rá, életében először hajtva végre ezeket a
mozdulatokat, úgy érezte, hogy élete összes halottját hantolja el, a szüleit,
utoljára elveszített anyai nagynénjét, a nála idősebb férfit, aki a válása után
az első szeretője, majd jóbarátja volt, és két évvel azelőtt meghalt
infarktusban – saját temetését is előrevetítve.
Ha ezeket a szerencsés vagy szerencsétlen epizódokat élete korábbi
eseményeivel hasonlítja össze, úgy érzi, mit sem változtattak
gondolkodásmódján, ízlésén, érdeklődési körén, amelyek ötvenéves kora
körül, egyfajta belső megszilárdulás révén tisztultak le. Ott ér véget a
múltbéli alakjait elválasztó hézagok sora. Az változott benne a legtöbbet,
ahogy az időt és saját időbeli helyzetét érzékeli. Így aztán csodálkozva
állapítja meg, hogy amikor az iskolában Colette műveiből diktáltak neki
tollbamondást, az írónő még élt – és hogy a nagymamájának, aki tizenkét
éves volt, amikor Victor Hugo meghalt, a temetés napján nem kellett
iskolába mennie, mert tanítási szünetet rendeltek el (igaz, hogy akkoriban
már a földeken kellett dolgoznia). És bár egyre nő a távolság – most húsz és
negyven év –, amely a szülei elvesztésétől választja el, és életmódja,
gondolkodásmódja gyökeresen más, mint az övék volt – „forognának tőle a
sírjukban“ –, úgy érzi, hogy egyre közelebb kerül hozzájuk. Az előtte lévő
idő objektíve zsugorodik, ugyanakkor egyre jobban kitágul, visszafelé a
születéséig, sőt jóval tovább, előrefelé pedig a halálán is túlra, amikor
elképzeli, hogy harminc-negyven év múlva úgy mondják majd róla, hogy
átélte az algériai háborút, ahogy a dédszüleiről mondták, hogy „átélték az
1870-es porosz–francia háborút”.
Elvesztette jövőérzékelését, azt a végtelen hátteret, amelyre kivetültek
majdani mozdulatai és cselekedetei, azt az ismeretlen és jó dolgok iránti
várakozást, amely ott munkált benne, amikor ősszel felfelé sétált a
boulevard de la Marne-on, az egyetem felé tartva, vagy befejezte a
Mandarinok^36 olvasását, vagy később, tanítás után beugrott a Mini Austin
autójába, elment a gyerekekért az iskolába, és még később is, amikor a