Annie Ernaux - Évek

válása és anyja halála után először utazott el az Egyesült Államokba,
fülében Joe Dassin L’Amérique című albumával, sőt még három évvel
ezelőtt is, amikor bedobott egy pénzdarabot a Trevi-kútba, hogy
visszatérjen Rómába.
A jövőérzékelés helyét a sürgető idő gyötrelmes érzése veszi át. Attól
tart, hogy memóriája az évek múlásával olyan ködös és néma lesz, mint
kislánykora legelején – amire nem fog többé emlékezni. Amikor
megpróbálja felidézni azokat a kollégáit, akikkel két éven át együtt tanított
egy hegyvidéki gimnáziumban, sokszor rendkívül élesen maga előtt látja
alakjukat, vonásaikat, de már most sem tud „neveket kötni az arcokhoz”.
Kitartóan keresi a hiányzó nevet, próbálja összepárosítani a személyt a
névvel, mintha két fél darabot kellene összeillesztenie. Lehet, hogy egy nap
a tárgyak fognak különválni a nevüktől, és akkor nem fogja tudni
megnevezni a valóságot, minden kimondhatatlanná válik. Itt az idő, hogy az
írás által formába öntse jövőbeli hiányát, belevágjon ebbe a könyvbe, amely
még csak vázlat és több ezer jegyzet állapotában létezik, s amely több mint
húsz éve megkettőzi a létezését, így egyre hosszabb időszakot kell átfognia.
Lemondott arról, hogy ezt az egész életét magába sűríteni hivatott formát
abból vezesse le, amit a napfényes tengerparton érez lehunyt szemmel, vagy
egy hotelszobában: mintha megsokszorozódna, és valamiféle
időpalimpszeszt révén fizikailag több korábbi helyszínen is jelen volna
egyszerre. Ez az érzés eddig soha nem vezette sehova, sem az írásban, sem
bárminek a megismerésében. Olyan, mint az orgazmust követő percek, az
emberben feltámad az íráskedv, de nem jut ennél tovább. És bizonyos
értelemben, a szavakat, képeket, tárgyakat, embereket elhomályosítva szinte
már a halál előképe, vagy legalábbis azt az állapotot sugallja, amikor egy
nap, a nagyon idős emberekhez hasonlóan, ő is szemlélődésbe vész majd –
az „időskori makuladegeneráció” miatt többé-kevésbé homályosan maga
előtt látva a fákat, a fiait és az unokáit, megfosztva minden kultúrától és
történetiségtől, a saját történetétől és a világtörténelemtől; vagy az
Alzheimer-kór időtlenségébe süpped, ahol nincsenek többé évszakok,
hónapok, napok.
Ő viszont éppen ellenkezőleg azt az időtartamot szeretné megragadni,
amely az ő földi életének korszakát jelenti, azt az időt, amely átjárta, azt a
világot, amelyet puszta létezése által megörökített. És egy másik érzésből
merítette az intuíciót ahhoz, hogy milyen formában írja meg a könyvét,
abból, amelyik akkor kerítette hatalmába, amikor egy-egy rögzített