Annie Ernaux - Évek

emlékképet felidézve – a háború után kórházi ágyban fekszik más,
mandulaműtéten átesett gyerekek társaságában, vagy 1968 júliusában
busszal utazik át Párizson – az a benyomása, hogy egy szétválaszthatatlan
egészbe olvad, amelyet a kritikai tudat erőfeszítésével, szokásokat,
mozdulatokat, szavakat stb. elkülönítve képes egyenként alkotóelemeire
bontani. A múlt parányi pillanata kitágul, és egy mozgó, ugyanakkor
egységes árnyalatú horizontra, egy vagy több év horizontjára nyílik. Ekkor
mélységes, szinte káprázatos elégedettséggel – amit a személyes emlékkép
önmagában nem ad meg neki – visszatalál egy hatalmas, kollektív érzéshez,
amely tudatát, egész lényét hatalmába keríti. Ugyanúgy, mint amikor
egyedül ül a kocsijában az autópályán, és úgy érzi, hogy közel s távol
beleolvad a jelen világ meghatározhatatlan teljességébe.
Könyve tehát csak úgy ölthet formát, ha alámerül emlékezete képeibe,
hogy a korszak jellegzetes jegyeit részletesen felsorolva több-kevesebb
bizonyossággal egy-egy adott évben helyezze el őket – fokozatosan
összekapcsolja őket más képekkel, arra törekedve, hogy felidézze az egykor
elhangzottakat; az emberek szavait, az eseményekhez, tárgyakhoz fűzött
kommentárokat kiszemelgesse a lebegő beszédek tömkelegéből, a
közvélemény morajából, amely szüntelenül fülünkbe súgja, mik vagyunk,
és minek kell lennünk, mit kell gondolnunk, hinnünk, mitől kell félnünk, és
miben reménykednünk. Amivel ez a világ nyomot hagyott benne és a
kortársaiban, azt arra fogja felhasználni, hogy egyfajta közös időt
rekonstruáljon, amely oly sok elsuhanó éven át eljutott a máig – hogy a
kollektív emlékezet emlékét az egyéni emlékezetben feltárva érzékelhetővé
tegye a történelem megélt dimenzióját.
Nem szokványos értelemben vett emlékirat lesz, amelynek egy
élettörténet elbeszélése, az önértelmezés a célja. Csak azért néz önmagába,
hogy visszataláljon a világhoz, a világ elmúlt napjainak emlékéhez és
képzeletéhez, megragadja az eszméket, hiteket, érzékenységet érintő
változást, azoknak az embereknek és annak a szubjektumnak az
átalakulását, amelyeket ő ismert, és amelyek talán semmit sem jelentenek
majd azoknak, akiket az unokája ismer, és általában senkinek azok közül,
akik 2070-ben élnek. Hogy olyan, már jelen lévő, de még megnevezhetetlen
érzések nyomába eredjen, mint az, amelyik írásra készteti.
Olyan folyamatos elbeszélő múltban úszó szöveg lesz, amely
fokozatosan bekebelezi a jelent, egy emberi élet utolsó képét is magába
olvasztva. Áradását azonban rendszeres időközönként megszakítja majd