Annie Ernaux - Évek

egy-egy fotó és filmrészlet, fokról fokra megörökítve lénye testi valóját és
társadalmi helyzetét – kimerevített emlékképekként számot adva életútjáról,
arról, ami azt egyedivé tette, nem a külön-külön alkotóelemek, külső
(társadalmi pálya, foglalkozás) vagy belső jegyek (gondolatok és
törekvések, írásvágy) természeténél fogva, hanem azáltal, ahogy
összefonódtak, mert ez minden egyes ember esetében más és más. A
„mindig más” fotókra tükörképként az írás egyes szám harmadik személyű
névmása felel.
Ebben a személytelen önéletírásként elképzelt szövegben sehol sem lesz
„én“, csak „az emberek” és „mi” – mintha most rajta volna a sor, hogy
beszámoljon a letűnt napokról.
Amikor régen, a kollégiumi szobájában írni próbált, azt remélte, hogy
rátalál egy ismeretlen nyelvre, amely látnoki módon titokzatos dolgokat fog
föltárni. Úgy képzelte, hogy a befejezett könyv az ő személyisége
legbensőbb lényegét fogja megismertetni az olvasókkal, kiemelkedő
teljesítmény lesz, amellyel babérokat arat – bármit megadott volna azért,
hogy „író” legyen belőle, ahogy gyerekkorában arra vágyott, hogy elalvás
után Scarlett O’Hara bőrében ébredjen fel. Később, a zabolátlan,
negyvenfős osztályokban, a szupermarketben a bevásárlókocsit tolva, vagy
a babakocsi mellett üldögélve egy közparkban elhagyták ezek az álmok.
Nem volt kimondhatatlan világ, amelyet az ihletett szavak varázsereje hív
majd életre, és ő mindig csak a saját nyelvén, ezen a mindenki által használt
nyelven fog írni, egyedül erre az eszközre számíthatott, ha tenni akart az
ellen, ami felháborította. A megírandó könyv tehát fegyverré vált. Nem
mondott le erről az ambícióról, de most mindenekelőtt azt a fényt szeretné
megragadni, amelyben az immár láthatatlan arcok, eltűnt ételekkel
megrakott asztalok fürdenek, azt a fényt, amely már ott derengett a
gyerekkori vasárnapok elbeszéléseiben, és az éppen átélt dolgokat korábbi
korszakok fényével vonta be. Megmenteni a kis bazoches-sur-hoënne-i bált
a dodzsemekkel a szállodaszobát a roueni rue Beauvoisine-ban, nem
messze a Lepouzé könyvesbolttól, ahol Cayatte a Meghalni a szerelemtől
című film egyik jelenetét forgatta a borcsapot a Carrefour
bevásárlóközpontban, Annecyban, a rue du Parmelanban
A világ szépségére támaszkodtam / És kezemben tartottam az évszakok
illatát^37 a körhintát Saint-Honoré-les-Bains termálparkjában azt a nagyon
fiatal, piros kabátos nőt, aki La Roche-Posay-ban, télen a járdán tántorgó
férfit kísérte, miután elment érte a Le Duguesclin kávéházba a Jelentéktelen