Annie Ernaux - Évek

te vagy”, arra kényszerítve őt, hogy önmagával azonosnak tekintse ezt a
dundi másikat, aki titokzatos életet élt egy már letűnt időben.
Franciaország hatalmas volt, sokszínű lakossággal, területenként eltérő
étkezési szokásokkal és nyelvhasználattal. Júliusonként körbebiciklizték a
Tour de France résztvevői, mi pedig a konyhafalra tűzött Michelin-térképen
követtük a verseny szakaszait. A legtöbb ember ugyanabban a körülbelül
ötven kilométeres körzetben élte le az életét. Amikor a templomban
diadalmasan felzúgott a Nálunk légy királynő kezdetű hálaadó ének,
mindenki tudta, hogy a „nálunk” azt jelenti, ahol lakunk, a várost vagy
legfeljebb a megyét. A legközelebbi nagyváros már egzotikumnak
számított. A világ többi része nem tartozott a valósághoz. A
legtájékozottabbak, vagy akik szerettek volna azok lenni, feliratkoztak a
Connaissance du monde című, filmvetítéssel egybekötött előadás-sorozatra.
A többiek a Reader’s Digest Válogatást vagy a Constellation. Le monde vu
en français című havilapot olvasták. Elakadt a szavunk az ámulattól,
amikor egyik unokatestvérünk képeslapot küldött Bizerte-ből, ahol katonai
szolgálatát töltötte.
Párizs a szépséget és a hatalmat jelentette, titokzatos, rémisztő
teljességet, amelynek minden egyes utcája – az újságokból vagy
reklámokból ismert boulevard Barbès, rue Gazan, Jean Mineur,^9 116 avenue
Champs-Élysées – felcsigázta a képzeletet. Akik ott éltek, vagy akár csak
egy kirándulás erejéig eljutottak oda, és látták az Eiffel-tornyot, a
felsőbbrendűség jegyét viselték magukon. Nyári estéken, a szünidő hosszú,
poros napjai végén az állomáson vártuk a beérkező expresszvonatot, és
figyeltük azokat, akik máshol jártak, a bőröndökkel és a Le Printemps
áruház bevásárlószatyraival lekászálódó utasokat, a Lourdes-ból hazatérő
zarándokokat. Elvágyódást keltettek bennünk a dalokban szereplő
ismeretlen vidékek, a Dél, a Pireneusok, Fandango du pays basque,
Montagnes d’Italie, Mexico... Napnyugtakor a rózsaszín szegélyű
felhőkben maharadzsákat és indiai palotákat láttunk. Panaszkodtunk a
szüleinknek, „soha nem megyünk sehova“, mire ők csodálkozva kérdezték:
„Hova akarsz menni, hát nem jó itt neked?”
A házakban csupa olyasmi volt, amit a háború előtt vettek.
Megfeketedett, nyeletlen serpenyők, lepattogzott zománcú lavórok,
pléhdarabokkal befoltozott lyukas vödrök. Átalakították a kabátokat,
kifordították az inggallérokat, az ünnepi öltözetből hétköznapi ruha lett. Az
anyákat kétségbeejtette, hogy a gyerekek mindent kinőnek, kénytelenek