Annie Ernaux - Évek

többi tévelygés volt vagy nevetség tárgya. Az iskolaudvaron a szünetben
teli torokból kántáltuk: „Mohamed, a magasságos Allah prófétája /
földimogyorót árul a piacon Biszkrába’ / Ha bokros mogyorót kínálna, /
azzal bizony jobban járna, / de olyat ne keress nála / azt sem tudja, mi fán
terem / Mohamed, a magasságos Allah prófétája.”
Türelmetlenül vártuk az elsőáldozást, amely az összes jelentőségteljes
dolog – a menstruáció, az alsós záróbizonyítvány és a felső tagozatba való
belépés – dicsőséges nyitánya volt. A középen elválasztott osztályterem két
oldalán külön padsorban ülő fekete öltönyös, karszalagos fiúk és hosszú
ruhás, fehér fátylas lányok a tíz év múlva közülük kikerülő jegyespárokra
emlékeztettek. Miután a vesperásnál kórusban elharsogtuk, hogy ellene
mondok a Sátánnak és minden cselekedeteinek, és örökre elkötelezem
magam Jézus mellett, felmentést kaptunk a vallási gyakorlatok alól,
keresztények lettünk, megkaptuk a szükséges és elégséges útravalót ahhoz,
hogy úgy érezhessük, az uralkodó közösséghez tartozunk, és higgyünk
abban, hogy biztos van valami a halál után.
Mindenki tudta, mit illik és mit nem illik, meg tudta különböztetni a Jót a
Rossztól, világosan tükrözte az értékrendet, hogy mások milyen szemmel
néznek ránk. Ruházatuk alapján megkülönböztettük a kislányokat a
tinédzserektől, a tinédzsereket a fiatal nőktől, a fiatal nőket a fiatal
asszonyoktól, az anyákat a nagymamáktól, a munkásokat a kereskedőktől és
az irodai alkalmazottaktól. A gazdagok azt mondták a túl jól öltözött bolti
eladókra és gépírónőkre, hogy „rajta van az egész vagyona”.
Az állami és magániskolák hasonlítottak egymásra, mindkettőben az
örökös és változhatatlan tudás átadása folyt, csendben, rendben, az alá-fölé
rendeltségi viszonyok tiszteletben tartásával, feltétlen engedelmességre
tanítva: egyenruhát viseltünk, csengőszóra felsorakoztunk, felálltunk, ha az
igazgatónő lépett be a tanterembe, de ülve maradtunk, ha egy felvigyázó
nyitott be, az előírt füzeteket, tollakat és ceruzákat használtuk, nem
feleseltünk, ha ránk szóltak, és telente szoknyát is húztunk a nadrágra. Csak
a tanár kérdezhetett. A mi hibánk volt, ha nem értettünk egy-egy szót vagy
magyarázatot. Büszkeséggel töltött el, mert kiváltságnak tekintettük, hogy
el vagyunk zárva a világtól, és szigorú szabályok betartására
kényszerítenek. A magánintézményekben kötelező egyenruha a tökély
látványos jele volt.
Az iskolai tananyag nem változott, hatodikban A botcsinálta doktor,
ötödikben a Scapin furfangjai, A pereskedők és Victor Hugótól a „Szegény