Annie Ernaux - Évek

bedaueroltatja a haját, hogy a szoknyáját egy tavalyi nyári ruhából
alakították át, amely azóta túl szűk lett, a pulóverét pedig egyik
szomszédnője kötötte. És ennek a tizennégy és fél éves serdülő lánynak, az
ő benyomásainak és érzéseinek köszönhető, hogy az írás itt képes felidézni
valamit abból, ami az ötvenes évek hátterében derengett, az egyedi
emlékezet képernyőjén megragadva a kollektív történelem visszfényét.
Ennek a serdülő lánynak a külseje a lapos sarkú körömcipőt leszámítva
semmit sem árul el abból, ami akkoriban volt „menő”, és amit a
divatújságokban és a nagyvárosi üzletekben lehetett látni: hosszú,
lábszárközépig érő skót szoknya, fekete pulóver nyaklánccal és nagy
medállal, frufru és lófarok, ahogy Audrey Hepburnt láthatjuk a Római
vakációban. A fénykép készülhetett volna a negyvenes évek végén vagy a
hatvanas évek elején is. Azok szemében, akik később jöttek a világra,
egyszerűen csak régi, a korábban élők között minden különbséget elmosó
őstörténet része. Pedig a lány fél arcát és kidudorodó mellei között
pulóverét megvilágító fény egy olyan év júniusi hőségét idézi, amelyet a
történészek és az akkor élők soha nem tévesztenének össze semmi mással:
az 1955-ös esztendőét.
Lehet, hogy nem veszi észre, mekkora távolság választja el egyes
osztálytársnőitől, azoktól, akikkel soha nem szerepelhetne közös fényképen.
Ez a távolság abban mérhető, milyen kedvteléseik vannak, mivel
foglalkoznak iskola után, általában hogyan élnek, és ebből a szempontból
ugyanolyan távol van a jómódú lányoktól, mint azoktól, akik már irodában
vagy műhelyben dolgoznak. Az is elképzelhető, hogy tisztában van ezzel a
távolsággal, de nem törődik vele.
Még soha nem volt az otthonától száznegyven kilométerre lévő
Párizsban, nem volt még bulin sem, és lemezjátszója sincs. Házifeladat-írás
közben a rádióban játszott slágereket hallgatja, kis füzetbe feljegyzi a
dalszövegeket, amelyek aztán napokon át ott visszhangoznak a fülében az
utcán és az iskolában: toi qui disais qui disais que tu l’aimais qu’as-tu fait
de ton amour pour qu’il pleure sous la
pluie.
Nem áll szóba a fiúkkal, de folyton ők járnak az eszében. Szeretné, ha
kirúzsozhatná a száját, harisnyát és magas sarkú cipőt hordhatna – szégyelli
a zokniját, le is veszi, ha elmegy otthonról –, jelezve, hogy ő már nagylány,
aki után járhatnak az utcán. Ezért aztán vasárnap délelőttönként mise után a
városban „lófrál“ néhány hozzá hasonlóan „egyszerű” társadalmi közegből