Annie Ernaux - Évek

egyenrangú félként vehetnek részt az általános beszélgetésben, bár a bor, a
likőrök és a desszertnél engedélyezett könnyű cigaretta már annak jele volt,
hogy hamarosan befogadják őket a felnőttek körébe. Felengedtek az ünnepi
asztalt körüllengő engedékeny légkörben, amelyben a társadalmi ítélkezés
szokásos keménységét nyájas és szelíd modor váltotta fel, és a tavalyi
halálos ellenségek megbékélten nyújtották oda egymásnak a majonézes
tálat. A kamaszok kicsit unatkoztak, de még mindig szívesebben ültek itt,
mint a másnapi matematikaórán.
A vendégek, miután megjegyzéseket fűztek a felszolgált fogásokhoz,
felidézték, hogy korábban mikor, milyen körülmények között ették
ugyanezeket az ételeket, és tanácsokat adtak, hogyan lehet őket a
legízletesebben elkészíteni, a Szputnyik műholdról társalogtak, megvitatták,
tényleg vannak-e repülő csészealjak, az amerikaiak vagy az oroszok
fognak-e előbb eljutni a Holdra, aztán áttértek Pierre abbé
szükséglakásokkal kapcsolatos kezdeményezésére és az általános
drágaságra. Végül újra meg újra előkerült a háború. Felidézték a
kivándorlást, a bombázásokat, a háborút követő megszorításokat, a
dzsesszrajongó zazou-k^13 hóbortos öltözködését, a golfnadrágokat.
Születésünk és kisgyermekkorunk regénye volt ez, ugyanazzal a mélységes
nosztalgiával hallgattuk, mint amit akkor éreztünk, amikor lelkesen
elszavaltuk a Rappelle-toi, Barbara című verset, amelyet bemásoltunk a
kedvenc költeményeinknek fenntartott füzetbe. De a hangokból kivehető
volt a távolság. Valami végérvényesen eltűnt a halott nagyszülőkkel, akik
átélték a két világháborút, látták a felnövekvő gyerekeket, az újjáépített
városokat, a fejlődést és a részletre megvásárolható bútorokat. A megszállás
és a paraszti gyerekkor ideje alatt elszenvedett nélkülözések a régmúlt
emlékei voltak. Az emberek mélységesen meg voltak győződve arról, hogy
most jobban élnek.
Már nem volt szó az oly távoli és oly egzotikus Indokínáról – „egy
bambuszszál két végén egy-egy rizseszsák“, ahogy a földrajzkönyvben
láttuk –, amelyet különösebb sajnálkozás nélkül vesztettünk el a Ðiện Biên
Phủ-i csatában, amelyben csak forrófejű katonák, tisztességes szakmával
nem rendelkező önkéntesek vettek részt. Ez a konfliktus soha nem hatolt be
az emberek mindennapjaiba. Nem akarták elrontani a hangulatot, ezért nem
beszéltek az algériai zavargásokról sem, amelyekről igazából senki sem
tudta, hogyan is kezdődtek. Abban viszont valamennyien egyetértettek,
velünk együtt, mert ez szerepelt az általános iskolai záróvizsga anyagában,