Annie Ernaux - Évek

hogy a három megyéből álló Algéria francia terület, mint ahogy egyébként
Afrika nagy része is: az atlasz színei szerint a kontinens fele hozzánk
tartozott. Nem is volt kérdés, hogy le kell verni a felkelést, felszámolni a
„fellaghák fészkeit”, az arab fegyveresekét, akik pillanatok alatt elvágták
áldozataik torkát, és akiknek csalárd árnyát felismerni véltük a hátán cipelt
szőnyegekkel házaló, amúgy kedves sidi-a-zén-jóbarátom kreol arcán.
Viccek és szójátékok sora élcelődött az arabokon és nyelvükön, és
közismerten vad népnek számítottak. Természetes volt tehát, hogy az ott
állomásozó katonák mellé frissen besorozott újoncokat küldtek a rend
helyreállítására, még akkor is, ha mindenki úgy gondolta, tragikus, ha a
szülők elvesztik húszéves, házasodni készülő fiukat, akinek a fényképe
megjelent a területi újságban az alábbi felirattal: „rajtaütés áldozata lett”.
Egyéni tragédiákról, ritka halálesetekről volt szó. Nem volt sem ellenség, se
harcosok, se csata. Nem éreztük úgy, hogy háború lenne. A következő
háború keletről jön majd, az orosz tankokkal, mint Budapesten, hogy
eltiporja a szabad világot, és már hiába menekülnénk el, mint 1940-ben, az
atombombával esélyünk sem lenne. Épp elég baljós jel volt a Szuezi-
csatorna.
Senki sem beszélt a koncentrációs táborokról, legfeljebb véletlenszerűen,
ha olyasvalaki került szóba, aki Buchenwaldban veszítette el a szüleit, és
ilyenkor szomorú csend következett. Ezek az esetek egyéni tragédiának
számítottak.
A desszertnél már nem kerültek elő a felszabadulás után énekelt hazafias
dalok. A szülők Dalida Parlez-moi d’amour című sanzonját, a korosabb
fiatalok a Mexicót, a gyerekek Az én nagyim cowboy volt című dalt
énekelték. Mi akkor már szégyelltük volna az Étoile des neiges-t, amit
régebben énekeltünk. Ha unszoltak, hogy énekeljünk valamit, azt állítottuk,
hogy egyik dalt sem tudjuk elejétől a végéig, mert nyilvánvaló volt, hogy
Brassens vagy Brel alaposan megzavarná az étkezéseket követő idült
boldogság légkörét, és lehetőleg olyan dalokat kellene választani,
amelyeket már szentesítettek a korábbi családi ebédek és a szalvéta sarkával
felszárított könnycseppek. Ádáz tiltakozást váltott ki belőlünk, hogy zenei
ízlésünket megosszuk olyanokkal, akik semmit sem érthettek belőle, akik
csak annyit tudtak angolul, hogy fuck you, amit a felszabaduláskor tanultak
meg, és nem tudtak sem a Platters, sem Bill Haley létezéséről.
De másnap, a tanulószoba csendjében, a lelkünket betöltő ürességérzettel
tudtuk, hogy az előző nap – bármennyire tagadtuk is, bármennyire el