Annie Ernaux - Évek

akartuk is hitetni magunkkal, hogy unatkozó kívülállók maradtunk –
ünnepnap volt.
Az iskolaévek alatt végtelenül lassan telt az idő, és az a kevés szerencsés
fiatal, aki folytathatta tanulmányait, az órák kezdetét és végét jelző
csengőszó, a negyedévenként esedékes írásbeli felmérők, a Cinnáról és az
Iphigéniáról szóló végeérhetetlen szövegelemzések, a fordítási feladatként
kapott Pro Milone ismétlődő ritmusában úgy érezte, hogy soha nem történik
semmi. Feljegyeztük a szépirodalmi művekben talált életbölcsességeket,
felfedeztük, micsoda boldogság, ha sziporkázó fordulatokat ízlelgetve
gondolkodhatunk önmagunkról, létezni annyi, mint szomjúság nélkül kiinni
önmagunkat. Abszurdnak éreztük a minket körülvevő világot, és
elhatalmasodott rajtunk az undor. A kamaszkor ragacsos teste találkozott az
egzisztencializmus feleslegességérzetével. Dossziéba ragasztottuk Brigitte
Bardot képeit az És Isten megteremté a nőt című filmből, a tanterem
padjába véstük James Dean monogramját. Prévert-verseket és Brassens-
szövegeket másoltunk, a Je suis un voyou-t és a La première Fille-t,
amelyeket a rádióban betiltottak. Titokban olyan könyveket olvastunk, mint
a Jó reggelt, búbánat! és a Három értekezés a szexualitásról. A vágyak és
tilalmak mezeje egyre terebélyesebbé vált. Megcsillant előttünk egy bűn
nélküli világ lehetősége. A felnőttek azt gyanították, hogy megrontottak
bennünket a modern írók, és már semmit sem tisztelünk.
Legsürgetőbb vágyunk tárgya egy lemezjátszó volt legalább néhány
mikrobarázdás lemezzel, drága tárgyak, amelyeket a maga örömére is
használhat az ember, újra meg újra, míg bele nem csömörül, vagy másokkal
együtt, akik úgy gondolták, hogy a haladó ifjúság krémjét azok a jómódú
gimnazista lányok jelentik, akik kapucnis düftinkabátot hordanak,
„öregeim”-nek szólítják a szüleiket, és ciaóval köszönnek el.
Nem tudtunk betelni a dzsesszel és a néger spirituálékkal, a rock and
rollal. Titokzatos szépség áradt mindenből, amit angolul énekeltek. Dream,
love, heart, ezek a gyakorlatban soha nem használt, csak önmagukban
létező szavak valamiféle földöntúli szférába emeltek. Szobánk titkos
rejtekében valóságos zenei orgiát rendeztünk, újra meg újra meghallgattuk
ugyanazt a lemezt, belekábult a fejünk, szétrobbant a testünk, egy
erőszakkal és szerelemmel teli új világ nyílt meg előttünk − ilyennek
képzeltük a bulikat, amelyekre oly sóvárogva vágyakoztunk. Elvis Presley,
Bill Haley, Armstrong, a The Platters az új időket, a jövőt jelentették, és
nekünk, csakis nekünk, a fiataloknak énekeltek, maguk mögött hagyva a