Annie Ernaux - Évek

szülők ósdi ízlését és a bugrisok tudatlanságát, a Mosolyországot, André
Claveau-t és Line Renaud-t. Úgy éreztük, hogy a beavatottak szűk köréhez
tartozunk. De azért libabőrösök lettünk, ha meghallottuk Édith Piaf
sanzonját, a Les Amants d’un jourt.
Aztán megint a nyári szünet csendje vett körül bennünket, a vidéki élet
világosan kivehető zajai: egy bevásárolni induló asszony léptei, egy autó
surranó hangja, egy hegesztőműhely kalapácskopogása. Csigatempóban
teljesítettük a magunk elé tűzött parányi célokat, szétválogattuk és
dossziékba tettük a tanév során írt házi feladatokat, rendet raktunk egy
szekrényben, elolvastunk egy-egy regényt, gondosan ügyelve, nehogy túl
gyorsan a végére érjünk. Hosszasan nézegettük magunkat a tükörben,
türelmetlenül várva, hogy megnőjön a hajunk, és lófarokba köthessük.
Lestük, hátha átjön hozzánk valamelyik barátnőnk, bár erre kevés esély
volt. Vacsoránál harapófogóval kellett kihúzni belőlünk egy-egy szót,
ételmaradékot hagytunk a tányérunkon, amivel ki is váltottuk a
szemrehányást: „ha éheztél volna a háború alatt, nem lennél ilyen
válogatós“. Nyughatatlan vágyainkkal a határok bölcsességét állították
szembe: „túl sokat vársz az élettől”.
A külön-külön csoportban lófráló lányok és fiúk útja vasárnaponként,
mise vagy mozi után rendszeresen keresztezte egymást, eleinte csak
tekintetük találkozott, aztán beszédbe is elegyedtek egymással. A fiúk
utánozták a tanáraikat, szójátékokat kreáltak, szende szűznek becézték
egymást, egymás szavába vágtak, „ne meséld el az életed, tele van
lyukakkal“, „gáz van nálatok? Akkor menj haza, és süssél tojást”.
Szándékosan lehalkították a hangjukat, hogy ne értsük, mit mondanak,
aztán kiabálni kezdtek: „aki sokat maszturbál, az megsüketül“. Egy duzzadt
íny láttán tenyerükkel eltakarták a szemüket, és felkiáltottak: „elég
szörnyűséget láttunk a háború alatt”. Úgy gondolták, hogy bármit
kimondhatnak, a beszéd és a humor az ő kiváltságuk. Ontották a malac
vicceket, rázendítettek a De Profundis Morpionibus című pajzán dalra. A
lányok tartózkodóan mosolyogtak. Nem mindig érezték mulatságosnak a
vicceket, de tudták, hogy nekik szól a műsor, és ez büszkeséggel töltötte el
őket. A fiúktól átvett kifejezésekkel gazdagodott a szókincsük, és nagyot
nőttek a többi lány szemében, amikor olyanokat mondtak, hogy „megyek
hunyni“ meg „új gatyeszom van”. De szorongva kérdezgettük egymástól,
mit mondhatnánk egy fiúnak, ha kettesben leszünk vele, és az egész csoport