Annie Ernaux - Évek

Ha az egészen távoli jövőre gondol, arra, hogy milyen lesz érettségi után,
a női magazinok képei alapján képzeli el a külsejét, karcsú alakkal, vállára
hulló, hosszú hajjal: olyan lesz, mint Marina Vlady A boszorkány című
filmben. Tanítónő lesz belőle valahol, talán vidéken, szabad lesz és
független, saját autóval jár majd, egy 2 CV-vel vagy 4 CV-vel, ami az
emancipáció netovábbja. A képre egy férfi árnya vetül, egy ismeretlené,
akivel a véletlen fogja majd összehozni, mint Mouloudji Un jour tu verras
kezdetű dalában, vagy úgy rohannak majd egymás karjába, mint Michèle
Morgan és Gérard Philipe a Vágyakozás című film végén. Meggyőződése,
hogy „neki kell tartogatnia magát”, és a nagy szerelemmel szembeni
véteknek érzi, hogy már ismeri a magányos gyönyört. Bár gondosan felírta
egy jegyzetfüzetbe, hogy a naptármódszer szerint mikor nem fenyegeti a
teherbeesés veszélye, valójában csak az érzelmek foglalkoztatják.
Áthidalhatatlan szakadék tátong a szex és a szerelem között.
Érettségi utáni élete ködbe vesző lépcsősorként magasodik előtte.
Szegényes memóriájában, amely tizenhat évesen elég az élethez és a
cselekvéshez, gyermekkora mintegy színes némafilmként jelenik meg
előtte: tankok és romok, azóta eltávozott, idős emberek, anyák napjára
készített díszes üdvözlőkártyák, a Bécassine-képregénysorozat, az
elsőáldozás előtti elvonulás és fallabdajátékok képei bukkannak elő és
mosódnak össze benne. A legutóbbi évekre se szívesen emlékszik vissza,
minden csupa ügyetlenség és szégyen, a bártáncosnőjelmez, a dauer, a
bokafix.
Nem tudhatja, hogy ebből az ’57-es esztendőből megmarad az
emlékezetében:
Fécamp-ban a tengerparti kaszinó bárja, ahol egy vasárnap délután
lenyűgözve nézte, hogy egy pár szorosan összebújva, magányosan táncol a
parketten egy lassú blues ritmusára. A nyúlánk, szőke nő pliszírozott fehér
ruhát viselt. Szülei, akiket erőszakkal cipelt oda, azon gondolkoztak, van-e
elég pénz náluk, hogy rendezzék a számlát az iskolaudvaron a jeges vécé,
ahová egy februári napon kénytelen volt leszaladni a matematikaóra kellős
közepén, mert bélhurutja volt, és eszébe jut Roquentin^14 a parkban, arra
gondol, hogy az ég üres, és Isten nem felel, nem tud nevet adni az
elhagyatottságérzésnek, amely úrrá lesz rajta, hidegtől libabőrös combjával,
fájdalomtól görcsbe ránduló hasával. Annak sem, amit a vásári mulatságok
napjain érez az ugyanezen a fényképen is megörökített iskolaudvaron,
amikor a fák mögül kivehetetlen morajjá olvadva jutnak el hozzá a