Annie Ernaux - Évek

Levelező képzésekre iratkoztak be, hogy rajzot, angolt vagy dzsiudzsicut
tanuljanak, titkárnői képesítést szerezzenek. Manapság többet kell tudni,
mint régen − mondogatták. Voltak, akik merészen külföldre indultak
vakációzni úgy, hogy nem beszélték a nyelvet, amit a rendszámtáblára
ragasztott F betűvel jeleztek. Vasárnaponként megteltek a strandok, bikinis
testek sütkéreztek a napon a világ közönyös tekintete előtt. Egyre ritkábban
fordult elő, hogy valaki csak ücsörög a köves parton vagy szoknyáját
felgyűrve csak a lábát áztatja a vízben. Aki félénk volt vagy nem osztozott a
többiek örömében, arra azt mondták, hogy komplexusai vannak. Egyesek „a
szórakozás társadalmát” jövendölték.
De az embereket idegesítette a politika, a kéthavonta cserélődő
kormányfők és a háborús öldöklés, amelynek újabb és újabb fiatalok esnek
áldozatul. Békét akartak Algériában, de újabb Ðiện Biên Phủ nélkül.
Poujade-ra szavaztak. Mi lesz ebből? − kérdezték folyton. Az 1958. május
13-ai algíri puccs hírére teljesen elvesztették a fejüket, kilószámra
halmozták fel a cukrot, literszámra az olajat, polgárháborúra készülve.
Egyedül De Gaulle tábornokban hittek, csakis ő mentheti meg Algériát és
Franciaországot. Megkönnyebbültek, amikor a ’44-es megmentő
nagylelkűen beleegyezett, hogy visszatérjen, és újra kézbe vegye az ország
ügyeit – mintha védelmezte volna őket a hosszú árnyék: a tábornok magas
termete – emberfeletti képességeinek nyilvánvaló bizonyítéka – állandó
viccelődés tárgya volt.
Mi, akik a romos város plakátjain látott szikár, kefebajszos, katonasapkás
arcra emlékeztünk, akik nem hallottuk 1940. június 18-ai beszédét,
elképedve és csalódottan néztük a potrohos vidéki jegyzőre emlékeztető
tábornok megereszkedett arcvonásait, bozontos szemöldökét, hallgattuk
öregesen reszkető hangját. A Colombey-ből előhívott alak eltorzult vonásai
mérhetővé tették a gyerekkorunk óta eltelt időt. És miközben a
trigonometriát és a Lagarde–Michard szerzőpáros irodalomtörténetét
bújtuk, haragudtunk rá, amiért oly gyorsan véget vetett annak, amit mi egy
forradalom kezdetének hittünk.
„A két érettségi megszerzése“ – amelyek közül az egyiket a harmadik, a
másikat a negyedik gimnáziumi osztály végén kellett letenni – a szellemi
felsőbbrendűség és a majdani társadalmi siker megkérdőjelezhetetlen jele
volt. Az emberek többsége szemében a későbbi vizsgáknak és
versenyeredményeknek már nem volt ekkora jelentősége, egyszerűen úgy
gondolták, „már az is szép, ha eddig eljut valaki”.