Annie Ernaux - Évek

a jellegzetes testi jegyek és öltözködési szokások mégis beivódnak a
tudatokba, így aztán az osztály minden egyes diáklányának van valamiféle
elképzelése a másik huszonöt személyiségéről. Összesen huszonhat,
ítéletekkel és érzésekkel terhes látásmód kering folyamatosan az
osztályteremben. Osztálytársaihoz hasonlóan a lány sem tudná
megmondani, hogy őt milyennek látják a többiek, de leginkább azt szeretné,
ha nem látnák, azok közé szeretne tartozni, akikkel nem törődnek, a szürke,
engedelmes jó tanulók közé. Nincs kedve elmesélni, hogy a szüleinek
szatócsboltja és kávéháza van. Szégyelli, hogy minden gondolata az evés
körül forog, hogy jó ideje nem menstruál, hogy nem tudja, mi az az
hypokhâgne,^16 hogy a kabátja nem igazi hasított bőr, csak utánzat. Nagyon
egyedül érzi magát. Rosamond Lehmann Titokzatos feleletét olvassa, és
mindent, ami csak a Mai Költők sorozatból a kezébe kerül, Supervielle-t,
Miłoszt, Apollinaire-t: Nem tudhatom, szerelmem, hogy szeretsz-e még.
Ha az önismerethez vezető út egyik legnagyobb kérdése az élet minden
egyes korszakában, minden egyes évében az, hogyan látjuk a múltat, vajon
mire emlékszik ez a lány ott, a második sorban? Lehet, hogy kizárólag az
előző nyárra, de képek helyett inkább az maradt meg benne, ahogy egy
hiányzó test, egy férfi teste a testébe hatol. A jövőt illetően két célja van: 1)
hogy karcsú, szőke nő legyen, 2) hogy szabad legyen, független, és
hasznára váljék a világnak. Egyszerre szeretne Mylène Demongeot és
Simone de Beauvoir lenni.
Bár a frissen besorozott katonákat továbbra is Algériába küldték, a
remény és az akarat időszaka volt ez, a nagy terveké, földön, vízen, égen, a
nagy szavaké és – Gérard Philipe és Camus halálával – a nagy
veszteségeké. A korszak fejleményei közé tartozik az SS France nevű
óceánjáró, a Caravelle és a Concorde repülőgép, a tizenhat éves korig tartó
tankötelezettség, a kultúrházak, a Közös Piac, és előbb vagy utóbb az
algériai béke is. Lett új frank, elterjedt a makramé, az ízesített joghurt, a
dobozos tej és a tranzisztoros rádió. Először fordult elő, hogy akár a
tengerparton heverészett az ember, akár az utcán sétált, bárhol megüthette a
fülét a zeneszó. A tranzisztoros rádió újszerű örömöt jelentett, az ember
egyedül volt, és mégsem, szabadon eldönthette, mennyi jusson el hozzá a
világ zajából és sokféleségéből.
És jöttek a fiatalok, egyre többen. Nem volt elég tanító, ha valaki
betöltötte a tizennyolcadik életévét, és leérettségizett, már mehetett is
valamelyik első osztályba, hogy a Rémi és Colette-et olvastassa a